|
Szerzetessírok a pannonhalmi temetőben
Pannonhalma köztemetőjének egy jó félhektáros részéről első látásra azt hinnénk, hogy katonai temető: katonás rendben sorjáznak a sírok, a fehérlő, egyszerű kőkeresztek. Mintha csatában elhunyt ismeretlen hősök nyugodnának itt névtelenül, személytelenül. Valóban "katonákról" van szó, az egyház szellemi fegyvertárát birtokló szerzetesrendek katonáiról, akik az 1950. évi feloszlatást követően megalázva, megkínozva, betegségtől gyötörten először a bencés apátság épületében lévő Állami Szociális Otthonban leltek menedékre, majd a lenti település - akkor még Győrszentmárton - temetőjében végső nyughelyre. Egyetlen kivétel talán Mécs László, a premontrei költő, akinek sírja a bencések temetkezési helyén, a Boldogaszszony-kápolnában található. Ugyanakkor több bencés sír is van ebben a temetőben, például a plébános Jung Benedeké (1882-1969), aki korábban az Alföldön végzett áldásos missziós tevékenységet, bizonyítva, hogy a bencés hivatás nincs a hegytetőre épített kolostorhoz kötve. E sírok arról tanúskodnak, hogy a szociális otthonban elhunyt szerzetesek számára még a hetvenes, nyolcvanas években sem adatott meg, hogy a közös rendi sírboltban vagy rendházuk kertjében-temetőjében legyenek eltemetve, így számukra e kis falusi temető maradt.
Mintegy ötszázan nyugszanak itt, "helyszűke" miatt akár kettős sírban, egymásra temetve. A legtöbben jezsuiták. Például Kerkai Jenő (1904 -1970), a KALOT megalapítója. 1949-ben letartóztatták, börtönbe zárták, s csak 1959 szeptemberében szabadult. Egy ideig segédmunkás volt, 1964-től már súlyos betegen lett a szociális otthon lakója. Szülőfalujában (a mai Csesztregen) szobrot állítottak emlékére, s az általános iskola is az ő nevét viseli. További jezsuiták: Tomka Ágoston (1892-1976) hitszónok - ő Kiss Ernő honvédtábornok, aradi vértanú unokája -, a feloszlatás után kisegítő lelkész, néhány évig a nógrádverőcei szociális otthon lelkésze, 1970-től az otthon lakója. Horváth Mihály (1913-1983), aki a kistarcsai börtönévek után mint építőipari munkás, illetve lakatos dolgozott, de (miután mindkét lábát amputálták) súlyos betegen is sokáig misézett. Sírja - mint az odahelyezett "Köszönjük, Mihály atya" feliratú márványtáblák is jelzik - ma már zarándokhely. Hegyi Fábián (1904-1984) fordította le Szent Ágoston Fiatalkori párbeszédek című művét; Omerovics Tamás (1884-1957), a Szív munkatársa, könyvet írt Kanada vértanúiról; Szörényi Gábor (1912-1984), az 1950-ben alapított Egyházi Szeretetszolgálat első vezetője, de nagy számban találhatók itt a többi, az akkori hatalom által végleges megszüntetésre ítélt szerzetesrendek halottai is, mint például a szalézi Baki Béla (1893-1954) és Lugosi Sándor (1880-1953), a redemptorista Herák Jenő (1899-1976), a domonkos Bőle Kornél (1887-1961), a premontrei Kocsis József (1890-1976) és Göbl I. Valér (1897-1975), a pálos Könyves Imre Lajos (1910-1985), a ciszterci Pataki A. Kálmán (1886-1973) és a verbita Véger Rókus (1919-1956).
Az erős korlátozásokkal engedélyezett tanítórend, a piaristák "kereten kívül" helyezett tagjai: például Hardi István (1910-1986), Hencz János (1890-1956) és nem utolsósorban Korcsiák Ede (1892-1979), aki éppúgy koncepciós per áldozata lett, mint rendtársa, Lénárd Ödön. "Bűne" az volt, hogy mint a váci gimnázium tanára, 1948 tavaszán józanságra, önmérsékletre intette lázongó, illetve korábban kicsapott diákjait (akik állítólag a Vácra látogató Rajk László ellen fegyveres merényletre is készültek), s az akkori "állambiztonsági logika" szerint e tevékenységét bűnpártolásnak minősítették, de végül is - amennyiben a részben feltárt levéltári forrásokból megállapítható - az iskolából Madisz-tagságuk miatt kicsapott diákok rágalmának lett az áldozata. 1948-49-ben a budapesti gyűjtőfogházban, 1950-ben a szegedi Csillag börtönben, 1951 és 1955 között a márianosztrai börtönben raboskodott. 1956-tól 1974-ig, otthonba kerüléséig kántor volt az ország különböző plébániáján.
Természetesen ferencesek, sőt apácák is nyugszanak itt, és sok-sok, az egyháztörténelemben (és a Katolikus Lexikonban) nem jegyzett páter és fráter, akik nem tettek mást, mint békében-háborúban jelként élték szerzetesi hivatásukat: ha megadatott nekik, a meghitt kolostori közösségben, ha nem, akkor pedig a sorstalanság különböző formáit többnyire mély hittel, belső szilárdsággal és bizalommal vállalva a szétszóratás különböző helyszínein. Ha mérni lehetne, hogy hazánk e kis földdarabja, mint egyfajta "szellemi-erkölcsi energiadomb" mennyi tudást, bölcsességet, türelmet, alázatot, szenvedést s főleg hitet rejt magában, egyházunk "Eötvös-ingája" roppant gazdag kegyelmi erőforrás létét jelezné e helyen. Kettős jel tehát számunkra e kis vidéki temető: nemcsak emlékhely, de hitet adó élő forrás. Méltó tehát, hogy az idei mindenszentek-halottak napi ünnepkörben értük és hozzájuk imádkozzunk.
Az Állami Szociális Otthon 1986-ban a bencés rend saját vezetése alá került, immár Szent Adalbert Otthon néven, mely ma hatvankilenc idős szerzetesnek, szerzetesnőnek és néhány világinak ad utolsó menedéket. Hogy mi változott időközben? Talán csak annyi, hogy az egykori gondozókból gondozottak lettek, s hogy az itt elhunyt szerzetesek többsége legalább poraiban visszatérhet megboldogult rendtársai szűkebb közösségébe, a saját rendi temetőbe. Szende Ákos
|
||||||
Új Ember:hetilap@ujember.hu
|