|
Október, november Most - végre - magunkban maradtunk. Most nincs itt mongol, nincs török, német és orosz sincs. Most ugyan a "nyitott társadalom, nyitott gazdaság" örvén új hódítók ólálkodnak körülöttünk, ám amíg együtt akarjuk, a magunk urai vagyunk. Most, a kiegyezés atyja, Deák Ferenc születésének kétszázadik évfordulója idején ismét kiegyezésbe kezdhetünk. Nem, most nem német császárral, nem szovjet pártfőtitkárral kell alkudnunk, most elkezdhetjük ismét a kiegyezést, még inkább a megegyezést: önmagunkkal. Korábbi kiegyezéseink nem mondhatók maradéktalanul sikeresnek. Bár 1867 után a XIX. század utolsó évtizedei szédületes fejlődést hoztak az országnak, az 1541-ben gyakorlatilag megszűnt önálló magyar állam akkor sem támadt új életre. Sikereinket a Habsburg Birodalom részeként értük el, annak bukása pedig a mi - már-már halálos - sebzettségünkhöz is vezetett Trianon által. A XX. század felgyorsult idejéből már kevesebb jutott nemzeti forradalomra és szabadságharcra: alig tizenhárom nap, 1956-ban, a megtorlás viszont hosszadalmasabb volt, bár kegyetlen és hatékony. S a bosszúhoz, gyilkosságokhoz nem kellett már Haynau sem, akadtak emberek e hazában, akik maguk megtették mindezt az orosz kedvére, s elintézték mindjárt a "kiegyezést" is - a maguk hasznára. 1849 októberében Haynau - máig Budapest díszpolgára! - megölette az aradi tizenhármat, Pesten kivégezték Batthyány Lajost, az első felelős magyar kormány miniszterelnökét, aki pedig már egy évvel korábban lemondott erről a posztról, s ezeket a gyilkosságokat további, közel ezer halálos ítélet aláírása követte. 1956. november 4-én - magyar hívásra! - ránk zúdultak az orosz tankok, s kezdődött, ugyancsak "saját erőből" a bebörtönzések, kivégzések sora. Kádár és elvtársainak cinizmusára jellemző, hogy volt, akinél megvárták, míg nagykorú lesz, hogy "törvényesen" megölhessék, s bosszúszomjuk telhetetlenségére vall, hogy még a hetvenes évek elején is juttattak zárkába katolikus papot "rendszerellenes összeesküvés" vádjával. Mindez már valóban múlt, részben történelem, amelyből azonban élnünk kell, jövőt építenünk, ahelyett, hogy lezárnánk és elfelejtenénk. Haynau Magyarországon, Szatmárban vett birtokán élte időskorát, a mi közéletünkhöz akkor már nem volt köze. Közelmúltunk bosszúállói, az idegen érdekű diktatúra fenntartói azonban nem dísz-, hanem valódi polgárként élnek közöttünk. Miként a bennünk élő rosszal, nem egyezhetünk ki a demokráciában álcázottan itt élő diktatúrával sem. Nem ki-, sokkal inkább megegyeznünk kell most egymással, közös álláspontra jutnunk abban, hogy akarunk-e, tudunk-e közösen építeni nemzeti jövőt, vagy megmaradunk a vagyonunk felélése és a kölcsönből tengődés színvonalán - a kevés gazdag az előbbi, a sok szegény az utóbbi formában. Megbékélhetünk, kell is megbékélnünk azokkal, akik ártottak közös ügyünknek feltéve, hogy nem ártanak többé. De nem egyezhetünk ki sem a bennünk lévő, sem a kívülről ránk törő rosszal, annak ellene kell mondanunk. Ebben egyetértve lehetünk egyre többen olyanok, akik - bár sok szempontból különböző módon képzelik el a jövőt - azonosan vagy nagyon hasonlóan gondolkodnak a legfontosabbakat illetően. Báró Eötvös József, a kiegyezés kormányának vallás- és közoktatásügyi minisztere - az egyetlen abban a kormányban, aki a negyvennyolcas kabinetnek is tagja volt - ezt írta 1867-ben: "Soha ily alkalom a nemzetnek arra, hogy jövő nagyságát megalapozza, nem jutott. (...) Vajon képes lesz-e nemzetünk hivatásának felfogására? (...) S azok, kik a nemzet élén állnak, meg fogják-e érdemelni a bizodalmat, mely őket felkarolta? Ez a nagy kérdés, melyre szorult szívvel gondolok." Október, november a magyarok elleni gyűlölet, a boszszú, a megtorlás emlékének is hónapjai. Hol külső ellenségeink tették ezt velünk, hol - Kölcsey szavaival - tenfiad támadt szép hazám kebledre. Október, november után még egy "emberes" hónap áll előttünk. Akkor advent lesz és karácsony. A nagy kérdés, amelyre Eötvös József "szorult szívvel" gondolt, most is előttünk magasodik. Imádkozzunk! Szikora József
|
||||||
Új Ember:hetilap@ujember.hu
|