Fiatalokkal beszélgetve

Otthonunk a hazában

Mindig nehéz újrafogalmazni Kölcsey sugallatát, s főleg ha már alig van talaja az efféle eszmei vetésnek. Mégis. Fiatal énekes-színész ismerősöm kérdezte a múltkor: ha elhagyja az országot, megszokja-e kint? Nem szóltam semmit. Aztán én kérdeztem meg: ő hogy érzi. Talán soha - válaszolta. Tudja, ezek a fák, kövek, virágok... Nem túlságosan lírai? - szóltam közbe. Vállat vont, s beismerte: bizonyára, de úgy is nehéz lenne. Akkor maradjon. Mentem volna tovább, azonban utánam lépett. - No, várjon, a lírát hagyjuk, azonban belül valami szorongat. Jó magyartanárom volt, időnként hittanórákra is csak úgy - bekukkantottam - a gimiben. Egyszer valahogy összejött: mindkét helyen az a téma vetődött fel, van-e mindenkinek otthona a hazában? Az egyik srác vetette fel, a másik meg röhögni kezdett: nem mindegy, hol vagyunk? A tanárnő próbálta győzködni. A pap határozottabb volt, a diákjai - biztosan mert olyan jámborkák - hallgattak. Fogalmam sem volt, van-e valakinek véleménye. Akkor mire gondolt? Nem tudom, de negyedik esztendeje idegesít. Most jobban, mivel szerződésem - a szomszédba. Akkor? Bármikor hazajöhet. Gondolja? Csuda tudja, legfeljebb találok egy partnert - barátnőt, s ha nem... Kalandvágya sincs? Biztos pontot akarok, annyi a zűrzavar, meg minden. Ezek azok a bizonyos vonzások meg választások - mondtam. Honnan veszi? Akkor az utóbbival kezdjem? Kezdheti, azonban mi motiválja? Vagyis mihez vonzódom? Aha, talán mégis fordítani kellene a sorrenden...

Már nem folytattuk, jött a busz, ő a másik oldalra szaladt át.

Mihez (kihez) vonzódunk? - folytattam az ülésen gondolatban. Kihez, mihez vonzódjék egy mostani fiatal? Ezt bizony nehéz eldönteni, a probléma: kap-e olykor okos eligazítást, tanácsot, de azzal: ha rám hallgatsz, azt teszel, amit akarsz. Kioldó válasznak tartom, rábízott döntéslehetőségnek. Az akaratos, rátestált parancs elijeszti, s bár megjátszhatja a szülők, "tanácsnokok" előtt a szófogadót, más helyzetben röhögve vagy kritikusan bírálja őket.

A képmutatás "jó" szülői példája hányszor okozta vesztét a gyereknek - fiatalnak. Bizony a hazaszeretetben sincs másként, amely elavultnak tűnik. Őszinte környezet, a meggyőződés erős tartása, az emberiség bölcsőhely-melege, önként vállalt lemondások, idegen divatok kiszűrése és - hit. Bizony a hit, - ami itthon tarthat a hazában.

***

Újra otthon jártam, a legszorosabban vett pátriámban, a hegyek alatt, ahol korán beköszönt a tél és később nyílik a vadrózsa. Semmi avíttat nem tapasztaltam, a fogalomban felsugárzott a gyerekkorom, a megszépült templom körül a csend, a fű, a kő a régi szívvel fogadott, amikor még a torony tövében, a kurta fűre heveredve skandáltam Vörösmartyt, Berzsenyit, s a poétika törvényeiből kiéreztem a nyelv szólásának minden szépségét. Órámra pillantottam, s ha a teljesre lépett a mutató, elhúztam a nyáresti Angelust, apámat helyettesítvén a harangkötélnél.

Elszálló évek, őszülő hajszálak s halottaim egyre többen az otthoni temetőben. Harangkötél helyett elektromos masina. Csak a lépcsők a régiek: fehérek, emelkedők - folyton emelkedők a dombon, ahogyan emelkedik a kigürcölt élet, levetve fáradtságtól poros köpenyét. A fiatalokat már nem ismerem: szemben jönnek az úton, új arcok, új erők, nemzedékek. S ők is ugyanazt a járdát koptatják, ugyanarra a harangszóra figyelnek - ha figyelnek. Osztálytársam friss diplomás fiával (aki hívő) mégis összefutottam. Beszélgettünk, szóba hoztam: jó otthon. Megkérdezte, mit gondolok erről, hiszen ő is hazajáró - bár nem gyakran. A szülőföld a folyamatosság, a megtartó pont emlékekben, imádságban - feleltem - amely mindig a szívet követi. A szülőföld a visszacsatolás, a szellem védője, mert nem csupán búzát adnak a mezők, hanem templomok védelmében betűt és lelket a művelők. A vidék-szülőföld nekem a keresztény szálláshely templomok környékén. Ismerősök, rokonok jönnek, mint régen, amikor gyerekként velük mentem az ünnep Isten-asztalához.

A csörgő-éneklő patak elfut mellettem, ahogyan én már nem tudok mellette. Fütyörészek, mint a költő koldusa, aki szerette Isten szép világát, s e csoda láttán mondta, hogy egészen lemond róla. A felszínességről, a puszta látványról, ami mulandó fércekkel aggatná teli.

A szülőföld a nemes szövet. A szülőföldön Isten a fogadós.

Ifjú barátom bólintott, s kérte: Pesten majd találkozzunk, benne is él a "honvágy" - pedig nincs messze a hegyektől...

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu