Bíborosok, kardinálisok

A bíborosság intézménye I. Szent Szilveszter pápa idejében, a IV. században már létezett. Az első időkben a római templomok élére megválasztott papok voltak a bíborosok. Később az egyház földrajzi terjeszkedésével a főbb római templomok mellett fokozatosan Itália és az akkor ismert világ legfontosabb egyházmegyéinek főpapjai lettek bíborosok. A XII. század óta körülbelül háromezer, köztük mintegy negyven magyar bíborosa volt az egyháznak.

Közvetlen munkatársak

A kardinális kifejezés szinonimája a bíborosnak: a latin sarokkő szóból származik, amely arra utal, hogy e kiválasztottak a pápa legfőbb támaszai. Az első évezredben a pápák legközvetlenebb segítője az egyház kormányzásában a (bíboros) püspökökből, (bíboros) papokból és (bíboros) diakónusokból álló presbitérium volt. Ekkor rögzült és máig formálisan fennmaradt a bíborosok három osztályba sorolása, jóllehet a bíborosok ma már valamennyien papi személyek, legtöbbjük érsek. Már csak a pápai szertartásokon elfoglalt helyek és funkciók jelzik e hármas tagozódást.

A második évezred első felében a pápák a bíborosokat rendszeresen úgynevezett konzisztóriumra hívták össze, hogy az egyetemes egyház kormányzásában tanácsaikkal segítsék Krisztus földi helytartóját. Ezt a hagyományt a mostani pápa felélesztette.

Az egyház egyre nagyobb földrajzi kiterjedése és létszámbeli gyarapodása a XVI. századtól szükségessé tette a munkamegosztást, és a pápát segítő állandó központi hivatalok felállítását (kongregációk). Az élükön álló prefektus mindig bíboros, de a kongregációk munkájában más bíborosok is részt vesznek.

Kezdetben huszonnégy főben maximálták a bíborosok számát. Az egyház növekedésével azonban ez a szám emelkedett. A XVI. században már hetvenen voltak. XXIII. János pápa 1958-ban hetvenötre, VI. Pál pápa pedig 1973-ban száznegyvennégy főre emelte a testület létszámát. II. János Pál pápa idején még népesebb lett a testület. A pápák az elmúlt évtizedekben nagy határozottsággal törekedtek arra, hogy mind több ország helyi egyházának első számú főpapja jelen legyen a testületben, s így az valóban az egész világegyházat reprezentálja.

A bíboros-püspököket egy-egy Róma melletti ősi püspöki szék titulusa illeti meg. Ezek Porto és Santa Rufina, Albano, Palestrina, Frascati, Sabina és Poggio Mirteto, Velletri, valamint Ostia. A bíborosi kollégium dékánja mindig az ostiai püspöki cím viselője. A bíboros-papok osztályába azok a kardinálisok tartoznak, akik egyben a világ valamely nagy helyi egyházának megyés főpásztorai, vagy azok voltak nyugalomba vonulásukig (mint például Paskai László érsek). Diakónusi rangú bíborosok a Római Kúriában dolgozó kardinálisok, és azok a jeles teológusok is, akik életművük elismeréseként kapják, általában nyolcvanadik életévük betöltése után a bíbort.

"In pectore"

A pápa ünnepi külsőségek között, a bíboroskreáló konzisztóriumon iktatja be az új kardinálisokat, de joga van titokban is tartani (in pectore) egyes kiválasztottak nevét. Ez a kommunizmus évtizedeiben többször előfordult. Ha a név nyilvánosságra hozatala előtt a pápa vagy az illető személy meghal, az ilyen bíborossá kreálás semmissé válik.

Antonio Mendez y Bello liszszaboni pátriárkát 1911-ben választotta ki a pápa, de csak 1914-ben hozta nyilvánosságra. (A továbbiakban csak a két évszámot közöljük.) Federico Tedeschini madridi nuncius (1933-35), Stephan Trochta cseh püspök (1969-73), Frantisek Tomasek prágai érsek (1976-77), Ignatius Gong Pinmei kínai püspök (1979-91).

További három bíborost választott ki ily módon XXIII. János 1960-ban, de nevüket sohasem hozták nyilvánosságra, és II. János Pál is többször élt e lehetőséggel, így most is a harminc megnevezett mellett van egy "in pectore" bíboros, akinek nevét csak a pápa ismeri.

A múlt században négy olyan főpap volt, akik előbb meghaltak, mint hogy a bíborosi kalapot a pápától átvehették volna: Carlo Agostino velencei pátriárka, aki 1953-ban hunyt el, Hosszú Gyula nagyváradi görög katolikus püspök, akit 1969-ben VI. Pál "in pectore" bíborossá választott. A püspök egy évvel később meghalt, anélkül, hogy kinevezése nyilvánossá vált volna, így végül is nem volt bíboros.

Hasonlóan nem lett bíboros a jeles teológus, Hans Urs von Balthasar, aki 1988-ban néhány nappal a bíborosavató konzisztórium előtt hunyt el, és ez történt Giuseppe Uhackal is 1998-ban. Ők tehát csak nyilvánosan megnevezett jelöltek voltak.

Méltóság és előjogok

A bíborosok viselete sokat egyszerűsödött az utóbbi évszázadban. Csak a bíbor szín különbözteti meg őket a püspököktől. Megszólításuk őrzi még magas rangjukat. 1630 óta jár a bíborosoknak az eminenciás megszólítás és (régebben) a hercegi rang.

A kuriális bíborosok valamennyien vatikáni állampolgárok, akár a Vatikánban, akár Rómában laknak. Ők a pápa legközvetlenebb munkatársai az egyház kormányzásában. A Római Kúriában dolgozó bíborosok előjoga, hogy elhunytuk esetén a temetési szertartást maga a Szentatya celebrálja.

A bíborosi méltóság megszűnik, ha az illetőt pápává választják, vagy ha valaki önként lemond róla, illetve ha a pápa valakit megfoszt e rangtól - mert méltatlanná vált rá. A XX. században egy ilyen eset volt (Ludovico Billot).

Az olasz törvények több előjogot biztosítanak ma is a bíborosoknak. Például maguk választhatják meg, hol kívánnak tanúvallomást tenni. Az állami protokoll szerint rangban közvetlenül a köztársasági elnök után következnek. Liturgikus és kánonjogi kiváltságaik is vannak. Így például egyházi ügyben csak a pápa ítélkezhet felettük.

A bíborosok legnagyobb kiváltsága azonban a pápaválasztás joga. Nem említjük itt a választhatóság jogát, mert elméletileg más papi személy is megválasztható. Azonban sok évszázada a bíborosok mindig maguk közül választják ki Szent Péter utódát.

Voltak civilek is

Az utolsó olyan világi személy, akiből bíboros lett, Teodolfo Martel (1806-1899) római jogász volt, akinek a nevéhez fűződik a Pápai Állam alkotmánya. Boldog IX. Piusz pápa 1858-ban részesítette ebben a megtiszteltetésben. A bíborosoknak manapság "legalább" papnak kell lenniük az érvényes kánonjogi előírások szerint.

Vértanúk

A bíborosokat bíborpiros öltözetük arra emlékezteti, hogy az egyetemes egyház érdekében akár vérüket is kell áldozniuk. Erre századunkban is volt példa. Hatvan bíboros szenvedett üldöztetést (börtön, száműzetés, munkatábor stb.) a nácizmus, a kommunizmus és más önkényuralmi rendszerek következtében, és hárman a szó szoros értelmében vértanúk lettek.

A spanyol Soldevilla bíboros 1923-ban merénylet áldozata lett. Az afrikai Brazzaville (Kongó) érsekét, Emile Miayendát 1977-ben elrabolták és halálra kínozták. Boldoggáavatási eljárása 1995-ben megkezdődött. A század harmadik meggyilkolt bíborosa a mexikói Ocampo Possadas, akivel 1993-ban golyósorozat végzett.

A huszadik század üldözést szenvedett bíborosai között van már oltárra emelt (a horvát Alojz Stepinac), és többjük (köztük Mindszenty József hercegprímás) boldoggá avatása folyamatban van.

szerdahelyi

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu