Illés Sándor

Feledhetetlen mozdulat

Mindenkivel előfordult már, hogy valaki kedvesen ránevetett, a kezét nyújtotta, a vállát veregette és megkérdezte: "Emlékszel még, pajtás?..." Ilyenkor az ember kínosan mosolyog: hogyne! persze hogy... Pedig többnyire nem emlékszik.

Hivatásom révén sok helyütt megfordultam, politikai üléseken, mulatságokon, versenyeken, tárgyalásokon, de nem őriztem meg magamban soha az arcokat. Most, hogy visszagondolok a lepergett időre, s próbálok valamit előcibálni a múltból, egyre csak egy gyermekarc tolakszik bennem előtérbe.

Amikor még a fiam hároméves volt, naponta kijártam vele a Duna-partra sétálni. A Petőfi-szobor környéke volt a törzshelyünk. Öreg, kopott padok is álltak a fák hűvösében. Ott ismertem meg azt a fiút, akinek arca egyre többször felrémlik most előttem. Sovány, barna arcú, kócos suttyó volt akkoriban, majdnem mindennap találkoztunk. Mindig nagyot köszönt. Egyszer aztán leült mellénk a padra.

"Bácsi!" - szólított meg vékony, gyenge hangon, szinte könyörgőn. Gondoltam, alamizsnát kér, nyúltam is a pénztárcám után, aprót keresve, de ekkor megszólalt: "Nem vagyok kéregető..."

"Akkor hát mit akarsz?" - kérdeztem.

"Mesélni szeretnék a fiának. Szép meséket tudok ám, anyukámtól tanultam!" Csak intettem bosszúsan, hogy mesére nincs szükségünk. Van otthon nyalábnyi mesekönyvem, azokból olvasgatok olykor a fiamnak. Nem is mesék azok, egyik-másik valóságos rémtörténet. A Piroska például, akit felfal a farkas. Mi játszani jöttünk ide a fiammal, nem kell most a mese.

Szégyenlősen eloldalgott. De másnap ismét közelünkbe merészkedett könyörgőn rám tekintve: "Nagyon szép meséket tudok ... Az anyukámtól tanultam, bácsi! Hallgassa meg!..."

Kisfiam keze után nyúltam, és faképnél hagyva a tolakodót, elvonultam. Kicsit ugyan bántott a lelkiismeret, hiszen ez egy csóró fiú, lehet, hogy éhes is. És talán igaza van, nagyon szép meséket tud. De a hinta akkor jobban csábította a fiamat, mint a mese. Azt hagyjuk estére. Lefekvés előtt olvasok majd neki az egyik mesekönyvből.

Azóta egyre gyakrabban villan fel előttem a fiú riadt szeme, bátortalan mosolya. Sok nevezetes előadáson vettem részt, ismertem művészeket, világhírű énekeseket, de soha nem az ő képük tért vissza valamelyik produkciójuk kapcsán, hanem annak a sovány gyereknek az arca. Mellém szegődött, egyfolytában kísértett.

Ha a Duna partján jártam olykor, esténként sétálva, kerestem is, azt várva, hogy egyszer majd feltűnik ismét, s akkor karon fogom, egy padra ültetem, mellé telepszem, és várom a mesét. Őt azonban sose láttam viszont, nyomtalanul eltűnt az életemből. Lehet, hogy már meg is halt azóta.

Sokszor töprengve álltam meg a könyvszekrényem előtt, keresve valamit a régi könyvek között. Winnettout vagy Nemo kapitányt, nem tudom. Belelapoztam a mesekönyvekbe, amelyeket régen a fiamnak olvastam. Újra átéltem Piroska borzalmát a vad farkassal való erdei találkozásnál, meg Csipkerózsika sok édes gyönyörét, láttam a törpéket is, amint vállukra vetett csákánnyal vonultak a bányába. Meglátogatott Hófehérke. De a keserűség csak nem oldódott bennem. Kerestem valamit, hiányzott valami, nem találtam a nyugtom, olykor éjjel is felébredtem, és csak bámultam a sötétségbe. Mit is keresek tulajdonképpen?

Azt a mesét, amit sohasem hallottam? A mama régi meséjét talán, amit már elfelejtettem? Sokáig nem jöttem rá, minek a hiányát érzem.

Aztán a múltkor hirtelen ráleltem. Ott, a víz partján, a sétányon, amint egyedül ballagtam a Duna-parton. Ott döbbentem rá, hogy nem is a mesét kerestem, hanem egy régi mozdulatot.

A feledhetetlent, a soha vissza nem térőt, amikor nyúlok önfeledten a fiam apró, meleg kis keze után a Petőfi-szobor mellett. Ez hiányzik az életemből, a szívemből. És a hangja, ami muzsika volt. Zengő kürtök és dübörgő dobok nem tudtak olyan szépen szólni hozzám, úgy átölelni, mint az ő hangja, amikor azt mondta kis kezét a tenyerembe dugva: "Édesapa!..."

Lehet úgy élni, hogy többé ezt nem hallom?

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu