Legnyugatabbra

Figyelni kezdtem befelé: mit érzek?

Odalent, százötven méternyi mélyben csöndes volt a tenger, az Atlanti-óceán. A hangulatos, füves magaslat pedig idefönt a Cabo da Roca névre hallgat.

Hogy mit éreztem ezen a szirtfokon, Portugáliában, az európai szárazföld legnyugatibb pontján? Egy kis meghatottságot. "Mindig nyugatra menj. És ne feledd soha, hogy keletről jöttél" - János mester így inti vándorlásra induló fiát A kassai polgárok című Márai Sándor-dráma első jelenetében.

Magam szintén annyira keleti vagyok, hogy tengerrel is ott, keleten találkoztam először, két évtizeddel Cabo de Roca előtt; éjszaka, amikor a Szocsi felé futó vonat megállt valahol a nyílt pályán, arra ébredtem, hogy egészen közel, szabályos ütemben, szól valami: hullámok csapódtak a szárazföldhöz. Ez a Fekete-tenger! - fogott el az öröm. Még semmit sem láthattam a vízből; az égbolt is fekete volt, csillagtalan...

Itt viszont, a portugáliai szirtfokon, az Atlanti-óceánnál, valahol a kilencedik meg a tizedik nyugati hosszúsági kör felezésénél; harsogott fejünk fölött a májusi napfény. Egy autóbusznyian voltunk, társasutazók. Néztük a tengert. Találgattuk: ha mi most itt vagyunk, legnyugatabbra, mi lehet még tovább, a végtelennek látszó vízen, vagy túl rajta is, ha szabad így mondanunk: legeslegnyugatabbra?!

Küllem és hajszín szerint turistatársaságunk korelnöke később arról kezdett nekem mesélni (miközben szalvétából ebédeltünk), hogy odahaza, innét keletre, ha nem is legkeletebbre, ő a ciszterciek lágymányosi gimnáziumában együtt járt Várkonyi Zoltánnal, a későbbi színésszel; Brisits Frigyes tanította nekik az irodalmat. Hetedik-nyolcadikos korukban rendszeresen házi dolgozatot kellett írniuk, legkevesebb tizennégy oldalt. Várkonyi Zoltán egy alkalommal versformában készítette el a feladatot. Brisits tanár úr azonban prózát kért és várt; nem fogadta el, áthúzta. De azonmód hozzátette:

- Kitűnően verselsz, Zoltán. Gratulálok...

Átvettem a szót az elbeszélőtől, s úgy folytattam: egy évtizeddel az említett dolgozatírások előtt (ugyanott) Rősler Endrét, a későbbi operaénekest tanította a professzor. A háború után pedig magam is hallgatója lehettem az egyetemen.

Elhallgattunk, néztük a tengert. Majd arra figyeltünk föl, hogy némelyik útitársunk derűsen lép ki egy "hivatalosnak" látszó közeli kis épületből; hozzák és mutatják az igazi pecsétviasszal hitelesített okmányt, amely igazolja, hogy a tulajdonos (aki harminc escudót fizetett a díszes iratért) itt járt! "Cortefico que (következik egy tussal csinosan berajzolt magyar vezeték- és keresztnév) esteve no Cabo da Roca..." Portugál a szöveg; de a hátoldalon ott van franciául, angolul, németül, olaszul, spanyolul. (Magyarul nincs...)

Járt-e itt Brisits Frigyes professzor úr? Milyen jó volna elmondani neki - ha ő nem jutott el kontinensünk legnyugatibb földdarabkájára -, hogy mi nem csupán itt jártunk. Egy nappal előbb ott álltunk a közeli Lisszabon tengerpartján, a Szent Jeromos-kolostort csodálva, a gyönyörűséges kerengőt, a templomot. Szemtől szembe, életünkben először, a Mánuel-stílussal, amely a portugál reneszánszra jellemző. Amelyben van gótika, de vannak mór elemei is; az épületek karcsú oszlopain mintha kőkötélből kötöttek volna, szabályos egymásutánban, csomót.

Fejet hajtottunk Camoesnek, A luziadák költőjének síremléke előtt.

(Igazi nyughelye a nagy lisszaboni földrengéskor megsemmisült.) Itt temették el Vasco da Gamát is. ("O Paradis sorti de l´onde" - énekli Vasco da Gama áriáját a tenorista főhős Az afrikai nő című Meyerbeer-operában, amelynek cselekménye Lisszabonban indul...)

Itt, egy közeli kastélyban született 1195-ben egy bizonyos Fernandez, dédunokája a leghíresebb keresztes lovagnak, Bouillon Gottfriednek. Ez a fiú tízévesen papi iskolába került. És amikor egyszer egymaga imádkozott a templomban, nagy zaj közepette megjelent előtte az ördög. Védekezésül a kis Fernandel keresztet rajzolt az oltár lépcsejének kövére, s a szent jel elűzte a sátánt.

Ismerjük a legendát. Fernandezből huszonnégy évesen ferences pap lett, fölvette az Antal nevet. Afrikába indult, beteg lett, a hajó Itáliába vitte; ott végül elérkezett Páduába. Harminchat esztendőt élt. És egy évvel halála után, 1232. január 13-án a pápa szentté avatta...

Irattartóban őrzöm, mert annak idején harminc escudóért magam is vettem, a pecsétes igazolást, hogy megfordultam legnyugatabbra, "onde a terra se acaba e o mar comeca", "ahol véget ér a föld és kezdődik a tenger". Olvashatatlan aláírás és a dátum: 1978. május 27.

Éppen huszonöt éve. Illő tehát, hogy ismét elmenjek Cabo da Rocára. Hadd bizonyítsa újfent egy "Certifico..." kezdetű oklevél: bár keletről jöttem - európai vagyok.

Dalos László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu