Kunszery Gyula

A szenvedés értelme

Éppen negyedszázada* halt meg, évekig tartó, hosszas szenvedés után, Kosztolányi Dezső, korának egyik legnagyobb magyar költője. A halálozás évfordulóján, november hangulatához is illően, hadd emlékezzünk meg élete utolsó hónapjairól időközben kezünkhöz jutott dokumentumok alapján, melyek hitelességének lelkiismeretesen utánajártunk.

Az egyik közlemény írója így ír: "Mikor Kosztolányi haldoklott, Babits már halálos beteg volt. A halálraítélt meglátogatta a haldoklót. Sokáig ült betegágyánál, halkan, fulladozva beszéltek. Mikor elment, azt mondta Kosztolányi: ťMind eljöttek hozzám barátaim, az írók és költők. De csak Babits tudott megvigasztalni. Tudod, mit mondott? Ezt mondta: Ne félj, Dide, ne félj a szenvedéstől, valami értelme van ennek.Ť"

Vajon mi értelme volt a beteg, haldokló költő szenvedéseinek? - Mintha csak az előzőek kiegészítéséül, s mintegy a felvetett kérdés válaszaképpen íródott volna egy másik levél, amelyet érdemesnek tartunk - ismételten is - szó szerint közölni: "1936 nyarán két hetet töltöttem a budapesti Új Szent János Kórházban, mint Korének József kórházi lelkész helyettese. Távozásom előtti napon azt mondja az egyik nővér: Osztályomon van a Kosztolányi úr. Olyan jó ember. Mikor bemegyek hozzá, keresztet vet, és barátságosan mosolyog. Jó volna meggyóntatni, mert már régen gyónhatott. - Tessék előkészíteni - feleltem -, s egy fél óra múlva ott leszek. - A beteg költő engem is barátságosan fogadott, és mikor említettem jövetelem célját, azonnal készségesen, szívesen kezdte meg gyónását. Beszélni nem tudott. Kérdéseimre írótömbjén villámgyorsan válaszolt. Áldoztatni nem lehetett, mert orrán keresztül, mesterségesen táplálták. Én másnap távoztam. Kosztolányi még vagy három hónapig élt. Értesülésem szerint ez alatt többször is meggyónt..."

Nem vitás, hogy Babits fentemlített látogatása előbb történt, mint a gyóntatás, mert akkor még - ha fulladozva is - beszélgetni tudtak, viszont élete utolsó három hónapjában Kosztolányi gégemetszés miatt némaságra volt kárhoztatva.

És az sem kétséges, hogy Babits utalása a szenvedés értelmére, és maga a szenvedés nagy hajtóerőt jelentett azon az úton, amely végül is elvezetett a gyónáshoz. Ki tudja, mi játszódhatott le pár rövid - de a szenvedések relatív időrendjében nagyon is hosszúra nyúló - hét alatt a nagybeteg költő lelkében? Hiszen akkor már csak az írótömbjére ideges, kapkodó írással odavetett pár szaggatott mondatban tudott érintkezni a külvilággal. Ezt írja egy hűséges barátnak, a gyötrelmes éjszakákat ágya mellett átvirrasztó Ascher Oszkárnak: "Ha meghalok, írd meg ezt az éjszakát őszintén, elégtételül. Szép pillanatok. Áldjon meg az Isten." Lehetetlen ki nem érezni ezekből a sorokból, a haldokló költő hálálkodó búcsúzkodásának szomorú alkalma is ezt az értelmezést diktálja, hogy itt az Isten emlegetése már nem sablonos udvariassági fordulat.

Kosztolányi rövid, vázlatos életrajzában ezt olvassuk: "1936. november 3-án felesége, fia s az orvos jelenlétében meghalt, az utolsó szentségek felvétele után." November 5-én temették. Szent Imre herceg ünnepén. Akinek a középkori himnuszait ő fordította le zengzetes magyar nyelvre.

*Megjelent az Új Ember 1961. október 29-i számában

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu