A közösség ereje

Húsvét hétfő délelőtt, Rókahegy (a település Nyíregyháza külterületéhez tartozik). Nemrég elhunyt a nyugalmazott korában is aktívan ténykedő atya, aki a helyi hívek lelkét gondozta, így most kivételesen édesapám, mint lelkipásztori kisegítő vezeti az igeliturgiát, szentmise helyett. A kicsiny kápolnában 15-20 fő gyülekezik - még harangszó sincs, csak a nyitott kapun át kiszűrődő rózsafüzér moraja sejteti a közelben járókkal: ünnepi öszszejövetel készül.

Idegennek érzem magam, mint valami pap-pótlék-segédje ügyetlenkedem, miközben minden szempár óvatosan méreget. Kissé szerepszerűen előkészítek, felolvasok, csak a Miatyánk után, a békés kézfogások során enyhül bennem, köztünk a távolság. Általában könnyen alkalmazkodok bármilyen ismeretlen közösséghez, mégis zavart a kezdeti személytelenség, ami most egyre inkább tűnni látszik. Áldozáskor jött a fordulat: hétköznapi csoda, talán ez a leghitelesebb megfogalmazása annak, ami a szemem előtt, közvetlenül mellettem történt. Semmi különös, mondhatnánk, idős nénik jönnek sorban áldozni. És ebben a sorban számtalan beteg, megfáradt ember is megtalálható. A külső szemlélő nem láthatja, nem ismerheti az egyéni sorsokat, csak a felszínt észleli. Aztán az egyik néni belekarol az előtte állóba - nem a fájós kezébe, pont a másikba, amelyikre támaszkodni szokott - és maga előtt segítgeti, támogatja. Segíti, mert jól tudja, hogy segítségre szorul. Tudja, mert személyesen ismeri, hiszen ugyanazon kicsi egyházközség, szeretetközösség tagjai. A jelenet még vagy két-három alkalommal, kicsit más felállásban, de ugyanolyan szolgálatkész, testvéri lelkülettel megismétlődik, s már csak azon meditálok így utólag, hogy vajon bánnom kell-e, ha akkor és ott nem kizárólag Jézusra, az Eucharisztiára figyeltem, vagy éppen azt tettem, csak másképp.

Ezen a látszólag jelentéktelen helyszínen, ebben a semmi kis eseményben olyan hatalmas titok rejtőzik, ami régóta kiveszőben van az egyház életében. Megannyi lelkiségi program, képzés, új pasztorációs tervek, felnőttkeresztelés, ifjúsági, családos hittanórák és számtalan további lehetőség mellett még mindig, vagy talán egyre inkább egyre idegenebb lélekkel ülünk egymás mellett a padokban, recitáljuk a szokott válaszokat, végül mindenki megy a saját dolgára. Mindenki külön-külön, egyenként.

Visszatérve húsvét eme rendhagyó hétfőjére, a liturgia után követtük a régi hagyományt: irány Ibrány, a nagyszülők háza, ahol a tágabb család, közeli és távoli rokonok minden évben ezen a napon találkoznak. Nevezhetnénk akár locsolkodásnak is, de ekkor újra csak a felszínről beszélünk. Gyermekkori emlékek, elszakíthatatlannak tűnő kötelékek kapnak ilyenkor évről-évre megerősítést. Valóban elszakíthatatlan ez az összetartás, mert olyan család-eszmény áll a háttérben, amelyről ma már szinte csak mesélni lehet, élő példa alig van rá. Gerzson bácsi a tüdejére panaszkodik, s egyszerű belenyugvással hozzáteszi: fiam, én leszek a következő, aki elmegy. Tibi és Zoli, a sógorok - tréfában legyőzhetetlen páros. A kicsik nőnek, az éppen távollévő unokákról egy-két fotó hamar előkerül. Nem is igazán a lányokat, a családfa tövét öntözzük ezekben a sokáig emlékezetes órákban.

Egyház és család. Mindkettő alapvető, ezenfelül egymásra utalt közösség. Utóbbinak a jövőbeni léte is kétséges, előbbinek a megújulására sokkal több a garancia. Nem kell azonban apokaliptikus prófétának lenni ahhoz, hogy megjósolhassuk, a huszadik század utolsó évtizedében megsokasodott zug-keresztények, a kallódó, sehová nem kötődő katolikusok végnapjaikat élik. Csak együtt, valós egységben, a helyi, élő közösségbe kapcsolódva válhatunk igazán alkotó tagjává a Titokzatos Testnek. Egymást kölcsönösen megismerve, a szükséget szenvedőket segítve, mindenkit egyformán szeretve teljesedhet be a hivatásunk.

Irány az Isten Országa - menjünk együtt!

Gégény István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu