Krakkói jegyzetek

Magaviselet

Egy átjáróházból kilépve az Asztalosok utcájára toppanok, néhány perccel múlt este kilenc óra. Két szakállas szerzetesnövendék között éppen egy huszonéves apáca megy el előttem. Sétálnak. Igen nagyon ostoba lennék, ha csámcsogni kezdenék együttlétükön: errefelé ez megszokott jelenség, az egyszeri lengyel semmi kivetnivalót sem talál. Mégis döbbenten bámulok utánuk, annyira lenyűgöz a járásuk: lépteik nyugalma, méltósága, egyenletessége. Nem csak az sugárzik róluk, hogy minden porcikájukkal megtanulták viselni hivatásuk megáldott ruháját, hanem legalább annyira az is, hogy minden porcikájukkal megtanulták a tulajdon tagjaikat viselni. Itt már csakugyan nem kizárólag a ruha teszi az embert - hanem az önmagát ráncba szedő, összhangba állító ember teszi hitelessé a ruhát. Testtartásukból, összeszedettségükből önuralom, megoldottság, átelmélkedettség árad. Nem is mennek ők, sokkal inkább vonulnak. Megpróbálom lépteimet az ő ritmusukhoz igazítani, de siralmasan gyorsan felsülök: nyolc-tíz lépés után máris megfeledkezem magamról, és visszazöttyenek a saját kapkodó, kusza, öntörvényű kerékvágásomba. Felpillantva még látom őket, amint kedélyesen, időtlenül befordulnak a sarkon.

Micsoda fejetlenség!

A domonkos kolostor kerengőjén, a félhomályos sarokban hatalmas olajfestmény - vasárnaponként, a szentmisét követően nagy reverenciával nézegetem. A képen egy oszlopcsarnokra emlékeztető templom látható, a háttérben az oltárral, s két, éppen az Úr színe elé járuló kegyes alakkal; az előtérben pedig három domonkos páter álldogál fehér habitusban, fekete útiköpennyel, s a szó legszorosabb értelmében csupasz nyakkal: ugyanis mindhárman a hónuk alatt tartják a saját fejüket. Büszkén, mondhatni peckesen állnak, amolyan ráérősen: szemmel láthatólag vajmi kevéssé bánják, hogy bordamagasságból szemlélik a világot... Hosszú ideje próbálom megfejteni a titkukat: pár hete még az Új Ember egyik szerkesztőjét is a kép alá cibáltam, kihasználva, hogy néhány napig Krakkóban vendégeskedett. Ő azon a véleményen volt, hogy három domonkos vértanúval kerültünk szembe (pontosabban: nyakba), három lefejezett mártírral - szerkesztői sasszemével még néhány vérfoltot is felfedezett a habitusok redőin. Rosszmagamat meg nem tagadhatván, lényegesen költőibb magyarázattal rukkoltam elő: a festmény valójában a szellemi gőg elleni tanítás lehet - Isten házába lépve a tudós atyák nem csupán testüket-lelküket, de szellemüket, értelmüket is felajánlják...

Így vitatkozgattunk akkor. Hanem most végre fellibben a fátyol: már nem bírom tovább, idegeim este nyolckor felmondják a szolgálatot, és a mise után az egyik koncelebráns páterhez rontok. Azt mondja, a kép ihletője egy tizenharmadik századi legenda... Élt valahol Itáliában egy istentelen főnemes, aki elhíresztelte: ha valaki az ő birtokain prédikálni merészel, az nem távozhat a fejével a nyakán. E kedves invitáláson felbuzdulva meglátogatta őt három domonkos prédikátor. Roppant cselesek voltak: szentbeszédük végeztével leemelték a fejüket, hónuk alá vágták és hazamentek.

Egykettőre népszerűek lettek: annyi tennivalójuk volt, hogy azt se tudták, hol áll a fejük.

Zsille Gábor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu