Az ünnep és a középpont

A napokban újraolvastam egy interjút Szvjatoszlav Richterrel. Fantasztikus volt a művész-zseni feltárulkozása, de egy - hangsúlyos - mondatánál töprengve megálltam. Azt mondja: "azért nem volt kedvem Amerikához, mert az a közeg, az a világ és életforma szétszór..." A lapidáris megfogalmazást telitalálatnak éreztem. A művész, aki egy darabon napi 10-12 órában is dolgozott, a legfontosabb dolognak tartotta, hogy ne legyen szétszórt. Hogy a darab valóban úgy szólaljon meg, hogy a közönség ne tudja elfelejteni. Ez pedig szétszórt fejjel nem megy...

Ez a richteri asszociáció nem véletlenül jutott eszembe éppen most. Amikor elérkezik március idusa, ez a hányatott sorsú piros betűs nap a naptárban, akkor arra is gondolok, hogy mióta az eszemet tudom, ez a szép nemzeti ünnepünk mindig nagyböjtre esik, ami persze önmagában merő véletlenség. Ez a spontán egybeesés mégis kapcsolatban tartja és összeköti őket, sőt, számomra mélyebb spirituális üzenetet is hordoz. Méghozzá éppen azt, amire a világhírű művész szavai utalnak: mindennél fontosabb, hogy akár egy időszak, akár egy ünnep kapcsán újra meg újra rátaláljunk és rákapcsolódjunk életünk fókuszára, "piros betűs" értelmére, és ellene mondjunk a szétszórtságnak, a ziláltságnak.

Persze ritkán adatik meg, hogy ezt érzelmileg is átéljük. De március tizenötödike, az ünnepnap délelőttje például ilyen: amikor elérkezik, barátaimmal összejövünk, és kitűzzük a kokárdát, csöndes, mély öröm jár át bennünket, mert úgy érezzük, hogy kettős értelemben, magyarként és keresztényként is megéljük hovatartozásunkat, és valamiképpen életünk "középpontjaival" találkozunk. A nemzet közös ünnepének lényegéhez is csak ezen a személyes dimenzión keresztül juthatunk el.

Mert - a művész gondolatánál maradva - nem vitás, hogy legnagyobb személyes bajaink és ünneptelenségünk gyökere is a ziláltság, a fókusz nélküliség. Olyan világban élünk, amely nehezen engedi, hogy valamire is koncentráljunk. Úgy néz ki: állandóan meg kell osztani magunkat, ha túl akarjuk élni a kort. És ez a "mefisztóinak" nevezett alku éppen az alkotó embereket sújtja a legjobban: úgy a legkevésbé lehet dolgozni, hogy folyton valami más után kell kapkodni. Pedig látszólag azok járnak jól, akik nem mélyülnek el: könnyen tudnak váltani, és majdnem mindent "lezseren" csinálnak. Úgy hívják őket: cool-generáció, azaz a "menők", akik lehet, hogy tizenötödikén is benn dolgoznak a cégnél, nem szívják mellre, ha nem sikerül valami, de azt se, ha valami nagyon bejön: az élet számukra ilyen egyszerű átmeneti kalandok sorozata, vagy szociológus nyelven: maga a fragmentált, töredezett lét. Az ő ünnepük kimerül abban, ha emelkedik a tőzsdeindex, ha végre nyugdíjazzák a gyűlölt főnököt, ha külföldre utazhatnak, és ha visszatérnek, ha újra Valentin-nap van vagy ismét győzött a csapatuk. Ezt a "fókusztalan" embert nevezték régebben "kívülről vezérelt" típusnak, de világunk e rossz felhangú jelzővel is kiegyezőben van, mondván: békülj meg vele, hogy valaki/valami más találja ki, mi is legyen a te ünneped, mi legyen neked fontos ebben a kaotikus világban, kapcsolódj le a hagyományokról, a tradicionális ünnepekről, és "villogj" olyasmivel, amit még kevesen csinálnak. Ehhez pedig nagyon kell érezned a divatot, vagyis a trendet.

Az elmúlt évtizedek sok ünneprontással szántottak végig a nemzeti emlékezeten, így március tizenötödikén is. A "gyűröttebb fejűek" nemzedékének élményeit még a Kádár-rendszer fantáziátlan és ügyefogyott iskolai ünnepségei formálták, ahol a márciusi ifjakról való megemlékezés a "Forradalmi Ifjúsági Napok" keretében mosódott egybe a dicstelen emlékű Tanácsköztársaság és április 4-e ünneplésével. Akkor az erőltetett kiüresítése volt a veszély, ma pedig a felejtés és az abszolút jelenbeliség civilizációja, ahol szinte csak az van, ami a jelenben van, legfeljebb a tegnap és persze a holnap létezik - ami ezen a horizonton túl fekszik, az az Óperenciás-tengeren is túl van, nem kell róla tudni.

Ez a nagyböjtben ránk köszöntő március tizenötödike is hídfő lehet az ünneptelen felejtéssel és szétszórtsággal szemben, ha személyes jelentést tudunk adni neki. Azzá válhat, ha az ünnepi hangulatban, a szabadságról szóló megemlékezéseket hallva kis zászlóval a kézben vagy nemzetiszín kokárdával a kabátján ki-ki saját benső szabadságára is gondolva meg tudná találni életének azt a fókuszát, amelyről bízvást elmondhatja: ide tartozom.

Késmárki Zsolt

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu