Irgalmas nővérek: kolostoruk a kórházak termei...

"Kis jel vagyunk"

A Ménesi úti anyaház

Előírás volt, hogy mindig esernyőt kellett maguknál hordani: ha netán esni kezd, a keményített fejkendő, a kornetto nehogy elveszítse tartását. A Páli Szent Vincéről nevezett Irgalmas Nővérek Szeretet Leányai Társulata tagjainak életéről mondta Szent Vince: "Kolostoruk a kórházak termei, cellájuk bérlakás, rácsozatuk az Úr félelme, klauzúrájuk az engedelmesség, fátyoluk a szerénység." Jelenleg huszonháromezer-kétszáznyolcvanegy irgalmas nővér él a Földön, az új alapítások többsége Afrikában és Ázsiában található. A huszadik században harmincnyolc országban voltak jelen, legújabban Csádban és Kenyában jelentek meg a nővérek. A Ménesi úti anyaházban ma élő nővérek valamennyien innen indultak el, ez volt a noviciátus az 1950-es szétszóratásig. Utána a kápolnából moziterem lett, a hadsereg vette birtokba az épületet. A rend tagjai 1992-ben térhettek vissza. A Ménesi úton nyolcvan idős nővér szociális gondozottként van bejelentve, így tudják fönntartani az épületet, magukat. 1950-ben, a szétszóratás idején ezerhatszázan voltak az országban a nővérek, ma százötvenketten mondhatják magukat vincésnek. Az 1633-ban Franciaországban alapított rend 1852-ben jutott el hazánkba, az első magyar szerzetesnővére Széchenyi István testvére, Széchenyi Franciska volt.

Szent Vince, a társulat alapítója. Kezében a csecsemő arra utal, hogy a vincések évszázadok óta mentik az elhagyott újszülötteket

A nővérek napirendje reggel hat óra előtt öt perccel kezdődik a kápolnában a közös imával, amit szentmise követ. Majd elmélkedés, utána reggeli. Nyolctól mindenki - idős kora ellenére is - végzi a maga dolgát: vannak, akik az ebédlőben, a konyhában segítenek, mások a szobájukat, holmijukat tartják rendben, az egyik nővér a kertről gondoskodik: bottal, hajlott háttal gyomlál vagy kapál, megint más idegen nyelvről fordít lelkiségi könyveket.

Szent Lujza, társalapító

Délben rövid imára gyülekeznek, majd az ebédet pihenés követi. Fél négykor engesztelő rózsafüzért mondanak a kápolnában, utána egyórás közös együttléttel folytatódik a nap. Az esti zsolozsmát és vacsorát követően mindenki visszavonul, aki akar, televíziót néz, olvas.

Hivatásuk a betegápolás

Kapczár Erzsébet, Margit nővér, aki évtizedekig óvónőként dolgozott, mutatja Panka babáját: az ő csöngetésével kezdődik a hittanóra a kicsinyeknek. Kezében a gyermekeknek szánt imádságos füzetecske, amelyet ő állított öszsze, rendtársa, Angelika nővér pedig bájos rajzokat mellékelt hozzá. Ma is, nyolcvanhárom évesen naponta kijár az egyik óvodába, az Angyalkertbe, ahol korábban mint állami alkalmazott dolgozott. Meséli, a napokban lelkesen jött az egyik gyermek: "Erzsi néni, én már tanítom otthon apukámat keresztelni." (Keresztet vetni, akarta mondani a kislány.)

A recski nevelőotthon növendékei kiránduláson Hollókőn

Hogyan élték meg az 1950-et követő szétszóratás évtizedeit a nővérek? - erről kérdezem az életkorukban ma már idős, ám lelkükben, szellemükben fiatal egykori novíciákat, akik innen, a budapesti anyaházból indultak annak idején a szerzetesi életnek, s nem gondolták, hogy néhány éven belül megpróbálja őket az Úr. Aki valóban a szerzetesi élet lényegét megélve választotta ezt az életállapotot, az megmaradt máig nővérnek.

Az állammal való megállapodás alapján néhány szociális otthonban összegyűjtötték az 1950-ben már idős nővéreket minden szerzetből, s azok gondozását, ellátását végezték közülük sokan Pécsett, Vácott, Verőcén, Jászberényben, Csákváron, Hejcén, Bakonybélben, Püspökszentlászlón lévő - akkoriban úgy nevezték - szociális otthonban.

A betegápoló vincés nővéreket azonban sok helyütt visszakérték a kórház orvosai. Gyulán például az egyik főorvos kijelentette: nem vállalja a munkát, ha a nővérek - igaz, most már "civil" alkalmazottként - vissza nem térhetnek a betegágyak mellé.

Nagy Magdolna Filoména tartományfőnöknő hosszú ideig tanított. A vincés nővérek hivatása a szegény- és beteggondozásra, illetve a tanításra terjed ki. Nagy Magdolna nővér előbb Paksra került a testvéréhez, akinek öt gyermeke volt. Kezdetben állami gazdaságban dolgozott: kapált, emellett a helyi templom sekrestyéjében segített, majd beadta kérvényét, hogy taníthasson. Paks mellett a csámpapusztai, két tanerős iskola alsó tagozatába került - mint elmeséli, gondviselésszerű módon. Tizenhat évig nevelte az alsó tagozatos gyermekeket, egészen 1968-ig.

Néhány évig "egyszemélyes iskolaként" működött: ő volt a fűtő és az úttörővezető is. Kerékpárral, később motorral járt ki, egészen a pusztai iskola megszüntetéséig. Akkor Paksra került, ahol a pedagógusközösségben már nem érezte magát olyan jól: "Amikor bementem a tanáriba, elhallgattak a kollégák, nem folytatták a megkezdett témákat, vagy nem használtak vaskosabb kifejezéseket; arra gondoltam, nem járok be a tanáriba, mert ha csak énmiattam hallgatnak el..."

Egyszer beiratkozott marxista továbbképzésre is, mert utasításba adták, hogy három éven belül mindenkinek kötelező elvégezni a marxista-leninista esti iskolát. "Amikor végre nagy nehezen elszántam magam erre, nem vettek föl. Kollégám érdeklődött, mi ennek az oka, mire a következő választ kapta: mit kezdjenek egy olyan nővel, aki mindennap templomba jár, s így indul az iskolába?"

A főnöknő megmaradt szerzetesnek a szétszóratásban is, s a nővérek többsége ugyancsak tartotta egymással a kapcsolatot. Három elöljáró a Ménesi úthoz közel, Fábián János kanonok, a Mátyás-templom korábbi plébánosa édesapjának alagsori építész műtermében kapott szállást.

A Kruspér utcai templomban jöttek össze "titokban", civilben a nővérek nagyobb ünnepek alkalmával, az egy-egy településen élők pedig rendszeresen összejártak: így például Budaörsön vagy az óbudai plébánián - meséli Wachtler Mária Vincencia nővér, aki azután tizenkilenc évig dolgozott a Szolidaritás háziipari szövetkezetben, amely 1955-ben alakult meg a szétszóratott szerzetes atyák és nővérek munkahelyéül. Miközben a nővért hallgatom ezekről az időkről, arra gondolok, ennek történetét is érdemes lenne feldolgozni, amíg köztünk vannak az egykori tanúk. "A szövetkezetnek többek között varrórészlege volt, ahol egyházi ruhák készültek, azután kesztyűkészítéssel is foglalkoztunk - szép munkák készültek, amelyek java része exportra ment. Mintegy ezerhatszáz nővér és férfi szerzetes dolgozott itt a szövetkezet fönnállása alatt, emellett bedolgozóként olyan anyák is, akiknek a kisgyermekük miatt otthon kellett maradniuk."

Visy Klára nővér Keresztes Sándoréknál, 1990 után Magyarország első szentszéki nagyköveténél volt "háztartási alkalmazott". Családját kitelepítették, nem volt hová mennie. Keresztesék fogadták be, családtagként. Nyolc gyermek született náluk, "volt tennivaló bőségesen". Később a Szent István Társulat "kérte el" a nővért, de akkor is - összesen több mint negyven esztendeig - együtt élt a Keresztes családdal.

Ez a rend sem nélkülözi azok emlékét, akiket a kommunista diktatúra meghurcolt, sőt börtönbe zárt. Téglás Etelkának szinte valamennyi családtagját bebörtönözték. Édesapja Kistarcsán halt meg 1952-ben, édesanyja és Margit húga a szegedi Csillag börtönben raboskodott közel négy évig. Testvérét, Téglás Vincét koncepciós perben kémkedés és embercsempészés vádjával kivégezték. Etelkát 1951 februárjában hurcolták el, húgával együtt tartották fogva Kistarcsán, egészen a tábor 1953-as megszüntetéséig. Egy évig magánzárkára ítélték, majd az egyik napon az ÁVH-s fegyőrök az udvar közepén egy kis székre ültették. A négy rabtartó négy vicsorgó kutyát tartott pórázon, azután az állatokat egyszerre ráuszították a nővérre. Annak csak annyi ideje maradt, hogy - mint később elmesélte - lelkét felajánlja Teremtőjének. A négy kutya azonban, nyilván valamiféle jelre, egy lépéssel megtorpant a rab előtt, nem tépték széjjel.

A Ménesi úti anyaházban hetente egyszer, kedden harminc-harminckét szegényt fogadnak meleg ebéddel. Ezen alkalmakat rövid lelki olvasmánnyal kötik össze, távozáskor pedig híveik csomagban hideg vacsorát vihetnek magukkal. De ha máskor jelennek is meg egyesek a kapu előtt, valamilyen falat mindig akad számukra...

Van-e a mai világban talaja a rendnek, a szerzetesnői hivatásnak? - kérdem Magdolna nővért, annál is inkább, mert tudom, két esztendeje nincs új jelentkező a vincés nővérekhez. 1990 óta is összesen hat jelentkező maradt meg a rendben.

"A szükség meglenne, de a fiatalok nehezen szánják rá magukat" - mondja a tartományfőnöknő. - "Azon rendek, amelyek inkább szellemi munkát végeznek, tanítanak, inkább vonzóak a mai fiatalok számára."

A vincés nővérek három nagy területe a betegápolás, a szegénygondozás és a tanítás - a szociális munkának ma nincs nagy becsülete. Akik jelentkeztek, azok is inkább tanításra vállalkoztak.

Érdeklődők vannak, mondja a főnöknő, de azután elmennek: "hiányzik belőlük a kitartás, vagy magánéleti csalódásból jelentkeznek egyesek - tehát nem értik a szerzetesi hivatás lényegét. Másrészt pedig a fiatalok nemigen ismerik a függőséget: az egyik buzgó jelentkező az engedelmességet képtelen volt elfogadni, pedig anélkül elképzelhetetlen a szerzetesség. Olykor betelefonálnak egyesek: érdekli őket az életünk, de nővérként járhatnak-e diszkóba, szülhetnek-e gyermeket...?"

A főnöknő belátja ugyanakkor: a sok idős nővér között a fiatalok nehezen találnak hivatásra és otthonra. Hiányoznak a kiesett évtizedek miatt azok a korosztályok, amelyek mintaként szolgálhatnának nekik. Mit hoz a jövő a rend számára? Erre ma senki nem tud választ adni.

Őrangyalház - ez volt a neve a Ménesi úthoz tartozó, úgynevezett felső háznak, a jelöltek otthonának, ahol a nyilas uralom idején zsidó gyermekeket és nőket bújtattak. Klára nővér emlékezik: ment az utcán, egy csoport zsidóval találkozott, akik kérdezték tőle: merre találják az Őrangyalházat, amely akkor már tele volt menekültekkel. A nővér vasalta a gyerekek ruháit, s "nehéz volt lelkileg elviselni, hogy bármely pillanatban jöhetnek a fegyveresek - hol a németek, máskor a nyilasok - ellenőrizni a házat. Az akkori tartományi asszisztens, Ráth Klára nővér kísérte ilyenkor őket a fölső házba. De minden alkalommal megmenekültek bújtatottjaink: a katonák nyilván látva nem láttak".

Nemrégiben filmen emlékeztek az egykori menekültek. A ma már idősebb nők, az egykori gyermekek hálásan emlékeznek vissza a nővérek gondoskodására, megmentő szeretetükre. A pesti Ranolder-intézetben is számos zsidót menekítettek, bújtattak a vincések. Magdolna nővér emlékszik, hogy az apácának beöltöztetett zsidó asszonyok között a nyilvános imádság idején volt, aki zsebkendővel takarta el az arcát, nehogy a semita vonások föltűnjenek az illetékteleneknek.

A folyosón fényképek. A délszláv háború idejéből, amikor egy bosnyák családot fogadtak be. "Bajban voltak, nem tudtak továbbutazni Nyugatra, ahová el akartak jutni. Nálunk éltek, a sok gyermekkel biztonságban, nyugodt körülmények között."

Recsken, abban az épületben, ahol az ötvenes évek elején az ottani kommunista koncentrációs tábor parancsnoka lakott - és a pincében rabokat kínoztak - 1994 óta nevelőotthont tartanak fönn a nővérek. Tizenkét szerencsétlen sorsú cigány gyermekkel foglalkoznak, a vezető nővér az 1996-ban belépett Hadi Cecília.

A nővérektől a világi hatóságok számon kérték: hogyan merték megkeresztelni a gyermekeket anélkül, hogy megkérdezték volna előbb a szülőket? "Ha a szülő csecsemőkorában elhagyja kicsinyét, akkor a keresztség vajon miért érdekelné?"

Amikor visszaköltözhettek a Ménesi úti házba, a nővérek eladták lakásukat, levették gyűrűjüket, nyakláncukat, s beadták a közösbe, hogy meg tudjanak indulni. 1993-ban már negyvenen laktak az épületben. Közben a katolikus egyetem is ott kapott ideiglenesen helyet, végül 1997-től maradtak maguk a nővérek.

Régen kilencvenhat házuk volt országszerte, köztük nagy iskolák és kórházak: a budapesti és a pápai Ranolder-intézet (Ranolder János veszprémi püspök hat leánynevelő intézetet alapított a nővérek számára), az egri kórház, a márianosztrai női börtön, amelyet nővérek irányítottak 1858 óta. "Itt a nővérek munkája folytán a méregkeverők, gyilkosok meghalnak, mint szentek" - írta róluk Prohászka Ottokár.

Ma Tapolcán óvodát működtetnek négy nővér közreműködésével, Pécelen a nyolcosztályos általános iskolájukban egyedül az igazgatónő vincés nővér, Törökszentmiklóson a plébánián él négy idős szerzetesnő, akik hittant tanítanak, illetve kántorkodnak, Egerben pedig egykori kórházukban beteggondozással foglalkoznak.

A próbaidő - miközben beöltözötten szerzetesi életet élnek - öt esztendő, utána következik az első fogadalom. Örökfogadalom nincs, hanem minden évben március 25-én, a Szűzanya ünnepén újítják meg a fogadalmukat. Mostanában, sokan túl a nyolcvanadik életévükön is, újra erre készülnek. Mint Magdolna nővér mondja: "Ilyenkor mindenki újra átéli első lelkesedését, elkötelezettségét".

Elmer István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu