Az igazi ikon

Unokám kezében Krisztus-kép. Tudja, ki ő, este, reggel hozzá imádkozik. Megmutatja, aztán képeskönyvébe rejti. Szép könyv, versekkel - tiszta magyar nyelven. Míg kincsestárát "rejtegeti", előttem feltárul egy csöndes titok-kapu: képek sokaságában az egyetlen Arcé, ahová beléphet bárki, ha keresi és megtalálja. Ez az Arc valóban kapu, az Ige tekintete, amely befogad. Az Atya szeretetének eleven Valósága. Mindennap forgatott könyveim egyike - a francia jezsuita, FrancoisVarillonIsten alázata és szenvedése című munkája - magától kinyílik: Egy sebezhetetlen Atya gyengédség nélküli Atya lenne. Isten gyengédsége hatalmaz fel arra, hogy gyermekként álljak előtte, és úgy beszéljek róla, mint a gyermekek beszélnek. Ahogyan unokám mondott néhány fény-árnyalt mondatot a Krisztus-képről, amely a Szenvedő arcot mutatja.

Napokig erre gondolok, s hogy hányan keresik ma is önmagukban Istent, az ő elküldött Fiát, aki azt mondta magáról: Én és az Atya egy vagyunk. A gyengédség tehát rá is vonatkozik. Az értem is szenvedő Isten gondolata sokszor segít, hogy ne vétkezzem "az ingyenesség ellen." Igazat adok annak a teológusnak, aki megvallotta: erősen hisz abban, hogy sokan megismerik Istent, és örökre egyesülnek vele; olyanok, akik e földön nem is sejtették egy végtelenül szerető Teremtő-Megváltó-Megszentelő létét.

Korunk mintha reklámokkal s egyéb, a kor érdekeit hirdető plakátokkal helyettesítené a jelképeket. Az igazi kép azonban nem reklám. A gyermeklélek fogékonysága a tiszta látásra: veleszületett adomány. A szentség ajándéka. Hogy ne akarták volna kezdettől (kétezer esztendő óta!) rögzíteni az antropológiai jellemzőit is Isten képének! "A közkeletű szóhasználatban a ťképŤ fogalma mindent lefed és semmit sem, és ehhez szoktunk hozzá a ťművészetŤ fogalmával kapcsolatban is. Ezért szeretnénk(...) megjegyezni, hogy képen elsősorban a személyes képmást, az imágót értjük. Ezért úgy viszonyultak hozzá, mint egy személyhez." Hans Belting, a Kép és kultusz (Bild und Kult) című könyvéből idézett mondataival pontosan megfogalmazza a titkot, a gyermeki lélek fogékonyságának lélektani rejtelmét, amely mindanynyiunk féltve őrzött értéke, ha valóban a Személyt keressük láttatva, láttatlanul. Mint az egyik magyarországi himnuszban Mária Magdolna: Mégis újra visszahív / sírjához a lélek, / Hátha mégis visszajő, / oda visszatérek. / Ó háromszor boldog én! / Uram megismertem...

Veronika kendője és két lebegő angyal (Velencei festő képe a XIV. századból)

Az ismeret, a felismerés hosszú századok isteni kiváltsága, s ha történeti relikviák nyomába eredünk, a valóságos Kép többször ad jelet a Személyről, aki értünk vállalta a kínt, mivel gyöngédséggel volt tele. Kétségtelenül nem véletlen a vera ikona, az igazi kép, vagyis a Veronika kendőjén látható, máig az érdeklődés középpontjában álló Jézus-arc, a turini lepel mellett. Jámbor asszony siet hozzád, kendőjével törli orcád - énekli Sík Sándor a szentírási helyet Keresztútjában, a műtörténet pedig nyomába ered e helynek. Az utóbbi időben a már idézett Hans Belting szán fontos fejezeteket Veronika kendője (görögül: mandülion) eredetkutatásának. A keresztnév történetében kései hagyomány is él: Nyugaton Mártával, másutt a Máténál szereplő vérfolyásos asszonnyal azonosítják. Világirodalmi szinten Selma Lagerlöf Krisztus-legendák elbeszéléseinek egyik főszereplője: Veronika viszi el Krisztus arcmását a kendőn a haldokló Tiberius császárnak, aki aztán meggyógyul. A többféle megközelítés történeti komolyságában kétségtelenül a konstantinápolyi csodás képek fontosak, melyek közt a kendő kiemelt helyet kapott. A palotakápolna őrizte Krisztus "igazi képmását" több "hiteles emlékkel" együtt. A kendőt - mint Belting írja - "a X. században hozták az észak-szíriai Edesszából" (fontos város a szentek történetében is), "de már a VI. századi első említése óta nagy hatással volt mind a kor vallásos képzeletére, mind pedig az ikon mibenlétéről alkotott felfogásra". Átvészelte a jól ismert képrombolás időszakát, s a birodalom fővárosába került, ahol valamennyi Krisztus-kép archetípusaként tisztelték: első Arcként, s ez a tisztelet többet jelentett puszta láthatóságnál.

Ennek az őstípusú képnek a másolatai nem biztos, hogy pontosan hasonlítottak az eredetire, de ez nem is lényeges, sokkal inkább "azok érvényessége és Istennek tetsző volta", amit valamennyi ennek az elsőnek köszönhetett. A históriát követve az 1204-es évet kell figyelembe venni. Nagy Constantin városát kifosztották, a kép eltűnt, talán Nyugatra került: Rómába vagy Párizsba. Kelet persze erről nem akart tudomást venni, és megható az a kegyelet, amellyel körülvette emlékét: bizonyára új kendőt festettek, s ezt - mint eredetit - a genovaiaknak ajándékozták. De a Nyugat nem adta alább: a római Szent Péter-bazilikában őrzött Veronika kendőről először a XIII. század legelején értesülhetett a jámbor hívő és a képet kereső. Amit a kutatás megállapított: A két kép szoros kapcsolatban áll az ábrázolt valósághoz való viszonyuk ábrázolásában is. Vagyis olyan kép van előttünk, amely a VI. századi Szíria féltett kincse, aztán pedig (a XIII. század óta) Rómáé. Folytatódhat a találgatás: valóban egyazon képről énekelt-e a keleti és a nyugati énekszerző, versíró, vagy csupán a kultusz igazi bensősége azonosíthatja Edessza és Róma ikonját? A kérdést meghaladhatja az a válasz, amely az adott kor pogány képtiszteletéből kiemeli a "keresztény kultuszképet". A legendák olykor nagyon hasznosak, lényeget érintők, s ezúttal is ezzel van dolgunk; az edesszai képmásról azt állítják: magáról Krisztusról készült, sőt, maga az Úr fejezte be, "amennyiben képmásának lenyomatát hagyta a kendőn". Elgondolkodtató a magyarázat: a legenda (elbeszélés!) megkülönbözteti az élő modell után készített képet a fiktív istenek képmásaitól, hogy dokumentálja Krisztus történeti valóságát, emberi természetét, másrészt Krisztus arcvonásait az emberkéz alkotta istenekéitől, maguktól az istenképektől, melyek miatt Szent Pál keményen megrótta az efezusi pogányokat, akik Artemisz istennőnek és más isteneknek "kézzel csináltak" szobrokat...

A magyar vallásos néprajzában a kendő és a név (Veronika) a kultuszban teljesen egygyé fonódott. Elegendő csupán Garamszentbenedek Szentvér-ereklyéjét említeni, melyet Szent Veronika kendőjeként emlegettek. A képi ábrázolások nálunk a XV. században bukkannak fel először. Zalaszentbalázson a sekrestye kézmosója fölé elhelyezett kéztörlőnek is Veronika kendője volt a neve - írja Bálint Sándor.

A mindmáig a keresztény művelődéstörténetben jelentős kendő a részletkérdéseket meghaladva modern spirituális dokumentum úgy, ahogy Hans Belting megjegyzi: Az Isten látása vágyakozás természetes módon ébresztett kíváncsiságot aziránt, miként nézhetett ki ťŐŤ, ami egyszersmind a ťMássalŤ való személyes találkozás vágyát is magában foglalta. Az ťigaz képmásonŤ Jézus emberi szemmel látható földi arcvonásai, azaz látható jelenléte, és Isten nem látható valósága szétválaszthatatlanul összefonódtak. A képnek ez a kettős értelme szinte ösztönzött a másolatok készítésére, amelyek inkább értelmezések, semmint egy ereklye puszta kópiái.

Vagyis a szent tisztelet tárgyában a hit kifejeződései.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu