A Váci Egyházmegye búcsúja

Szeptemberi fény a kápolna-soron

Öröm és fájdalom - az érzelmi élet két olyan megnyilvánulása, amelyek áthatják az emberi létet, s kibontják azt. Ezek segítségével vagyunk képesek még inkább önmagunkra tekinteni, s értelmezhetjük életünket a maga csonkaságában - a keresztény hívő ember pedig a csonkaságból teljesség felé törekvésében.

Azt szokták mondani, örülni általában a fiatalabbak szoktak, s idősebb korban jelentkeznek a fájdalmak, amikor már meggyötört bennünket az élet. Ha így van is látszat szerint, hamis lenne, ha életkorhoz kötnénk az érzelmeket. Hiszen hányszor láthatunk szomorú kisgyermeket és mosolygós, megelégedett öregembert.

A Képes Krónika szerint I. Géza király - Szent László fogadalmához híven - építtetett kápolnát 1074-ben azon a helyen, amely ma a Váci Egyházmegye hivatalos zarándokhelye, s főbúcsúja szeptember 12-éhez, Szűz Mária névnapjához kötődik. A Budapest felől Vácra bevezető út mentén ma látható copf stílusú kápolnát 1718-ban építették, a hét kicsiny megállóhelyet, amelyekről a kegyhely a nevét kapta - Hétkápolna -, 1738-ban állították. Eredetileg Szűz Mária hét fájdalmát és örömét ábrázoló képeket helyeztek el bennük.

Távolabb néhány sátor, főként kegytárgyakat árulnak, nyoma sincs a néhány évtizeddel korábbi zsibvásárnak, amikor a mindenféle csecsebecse látványa és kínálata szorította háttérbe a vallásos áhítatot.

Szeptember 14-én a megújult kis kápolnákat - bennük Manajló András, illetve Oleg Marcsenko festőművészek új festményeivel, amelyek a rózsafüzér örvendetes, dicsőséges és fájdalmas jeleneteihez kapcsolódnak - Keszthelyi Ferenc megyés püspök áldotta meg a szentmise előtt. A helyreállítás Stella Leontin kanonoknak, a kegykápolna igazgatójának köszönhető.

Zarándokcsoportok érkeznek Nógrád és Pest megye falvaiból. Jóleső látni, hogy őrzik a népviseletet, amelyet ünnepi alkalomra fölöltenek, s lengenek a templomi zászlók, fiatal leányok pedig Szűz Mária szobrát hozzák magukkal. Fölhangzanak a Mária-énekek, s a kápolna-soron még bevetődik a szeptemberi nyugvó nap fénye.

Öröm és fájdalom? - kérdi egy fiatal leány, miközben az új festményeket nézi. - Hogyne ismerném mindkettőt. Amikor elhagyott a szerelmem, úgy éreztem, a fájdalom teljesen maga alá gyűr. S hogy mi a fájdalom? Nem gondolkodtam ezen, talán a hiány, hogy nem volt velem.

A fájdalom a kiszolgáltatottság érzése. Tizenhat esztendős voltam - folytatja egy idősebb hölgy -, amikor el kellett hagynunk az otthonunkat. Nem értettem, miért, hogyan is tudhattam volna, mi a politika, mi az a kassai kormánynyilatkozat, s a potsdami konferencián miről állapodtak meg a nagyhatalmak, csak azt tudtam, hogy el kellett jönnünk a Léva melletti faluból. Édesanyám nagy kendőkbe csomagolta mindazt, amire a legnagyobb szükségünk volt, s a legkönnyebbet adta a hátamra. És jöttünk... Nem a súly, amely alatt nyögtem, nem az okozta a legnagyobb fájdalmat, hanem amit gyermekként is átéltem: a megaláztatás.

S mintha csak azt gondolná magában, így nem fejezheti be - közben keresztet vet a megfeszített Krisztust ábrázoló kép előtt, s arca kisimul, szinte egy szuszra mondja: - Amikor az unokáim megérkeznek, az nekem az öröm. A szüleik dolgoznak, ezért iskola után mindig hozzám jönnek, nálam ebédelnek. De hosszú volt a nyár...! Alig kezdődött el az iskola, de már megtanultam az órarendjüket: a kisebbik tizenkettő előtt néhány perccel ér oda, a nagyobbik fél egy után. Reggel pedig, iskolába menet, amikor kocsival viszik a fiamék őket, beszólnak: nagyi, ezt vagy azt főzz ebédre.

Boldog vagyok, fölvettek! - csillog a leány. - Más években is eljöttem a búcsúra, engem megtanítottak imádkozni. Orvos leszek, s ez a hivatás ránevel, hogy ismerjem és megértsem az örömöt és a fájdalmat. S azt, hogy e kettő testből és lélekből fakad. Ezért nem a betegséget, hanem a beteg embert kell gyógyítani.

A babakocsiban kissé unatkozik, nyűgösködik a gyermek. A boldogság! - tekintek a kicsire, mire a mama kihúzza magát, s akkor látom, hogy várandós. Odébb régi ismerősömmel találkozom, vagy tíz esztendeje jártam a falujukban riportúton. Amikor megismer, már mondja is: azóta meghalt a férje, szegény. Érte is imádkozik.

A sokaság körbeveszi a szabadtéri oltárt. Arra gondolok, mennyi öröm, mennyi fájdalom, mennyi emlék, mennyi remény... s mennyi imádság, mennyi hit. De már kezdődik a szentmise: az Úr legyen veletek.

Kép és szöveg: Elmer István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu