Nyelvvédelem

Legkisebb unokám megtanult olvasni. Nyilván testvéreitől ragadt rá a betűk ismerete. Újságokkal, képes hetilapokkal jár-kel, kibetűzi a címeket, majd várakozva tekint nagyszüleire: sikerült-e vagy sem. Ám elég gyakran megesik, hogy tanácstalanul nézelődik: nem érti az olvasottak jelentését. "Majd a nagypapa megmagyarázza." Csakhogy a nagypapa tanácstalan. Ő sincs tisztában azzal, mit is akart mondani a cikk szerzője. Összefüggés nélküli, zavaros mondatok sorakoznak, jelentésük talány.

Amikor a híres irodalomtörténész, Négyesy László - szemináriumai máig legendák - azt tapasztalta, az iparosodás és a gépi kultúra térhódításával párhuzamosan idegen szavak árasztották el a magyar nyelvet, tekintélyét latba vetve igyekezett gátat emelni a romlás elé, s olyan segítőtársa akadt, mint Kosztolányi Dezső, akinek nyelvvédő és -művelő írásaiból kötetnyit gyűjtött egybe egy másik nagy író és nyelvművelő, Illyés Gyula. Ők elsősorban az idegen szavak térhódítását érezték a legnagyobb veszélynek. Ha azonban bárki, akinek szívügye a magyar nyelv, hallgatja a nyilatkozókat, olvassa az újságcikkeket, olyan érzése támadhat, hogy a magyar gondolkodás ellen elkövetett merénylet tanúja. Hiszen gondolatainkat anyanyelvünkön fejezzük ki, s aki e nyelvet nem becsüli, nem ismeri, lenézi, az életünk és nemzeti létünk egyik legnagyobb adományát sérti meg, ráadásul gondolatait képtelen érthetően megfogalmazni. Elképesztő zagyvalékokkal szembesülünk napról napra. A riporter a megkérdezett szájához emeli a mikrofont, s a következő percekben mondatok ömlenek, s mi tanácstalanul szemlélődünk: semmit sem értünk az elmondottakból. S ha csak a hétköznapi élet némely területén volna így! Sajnos a betegség - most nem lehet másnak nevezni - az irodalomba is beszüremkedett, oda tehát, ahol épp a kór orvosságát keresnénk.

Sík Sándor egyik kevéssé ismert, hatalmas terjedelmű tanulmányában (Irodalom és katolicizmus címmel jelent meg a Katolikus írók új magyar kalauza című kötetben) a következőket írta: "Minden művészi befogadásnak és értékelésnek alapja az illető alkotás belső átélése. Ez az élmény... nyelvi élmény..." Teljes irodalmi élmény birtokába csak anyanyelvünkön juthatunk, mert az irodalom természeténél fogva nemzeti jelenség. De milyen viszonyban lehet az az író nemzetével, aki henyén, piszkosan, trágárul ír? Aki különféle divatoknak hódolva folyvást az olvasó elbizonytalanítására törekszik, holott ideálokat kellene adnia? Sík Sándor azt írta: az íróval szemben követelményként állítani föl, hogy nemzeti legyen, badarság, "éppen olyan felesleges és értelmetlen kívánság volna, mint az almafától azt kívánni, hogy almafa legyen. A magyar író, minthogy lelke magyar, minthogy csak magyarul tud gondolkodni, érezni és beszélni, nem is alkothat másként, mint magyar módon." Nem tudom pontosan, mikor íródott ez a tanulmány. Azt azonban sejteni vélem, hogy azon a bizonyos almafán manapság mérgező gyümölcsök is teremnek. Az a baj, hogy e gyümölcsből fogyasztva ma is akadnak, akik azt hiszik, hogy jó tudás birtokába jutottak.

Rónay László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu