Nem politizálás, hanem a vallásszabadság értelmezése

Beszélgetés Mayer Mihály pécsi püspökkel

Püspök úr, augusztus 20-i szentbeszéde különféle érzelmeket, reakciókat váltott ki egyes politikai körökben. Ezek egyik megnyilatkozásaként Szalay István, egyházi ügyekért felelős államtitkár a televízióban azt mondotta, hogy majd beszél Önnel a szentbeszéddel kapcsolatban. Ez régebbi emlékeket idézhet föl....

- Tudtommal az államtitkár behívatta - másként fogalmazom: megbeszélésre hívta - a püspöki kar titkárát ebben az ügyben. Veres András püspök úr ekkor kifejtette, hogy a beszéd az én szellemi termékem, s azzal kapcsolatban velem lehet arról beszélni. Engem az döbbentett meg, hogy - amint értesültem - Szalay államtitkár úr a kormány vagy egyes kormánytagok nevében fejezte ki rosszallását. Ha a kormány vagy annak tagjai valóban így gondolták, akkor számomra nem is a vallásszabadság, hanem az emberi szabadság kérdőjeleződik meg.

A beszéddel kapcsolatban inkább annak kellett volna kifejezésre jutnia, hogy az általam elmondottak - ahogyan egyesek állítják - valóban gyűlöletet keltettek-e, vagy inkább rávilágítottak a vallásszabadság fogalmának tartalmára. Egyházmegyémben többször hangzott el hasonló tartalmú beszédem, s még egyetlen újságíró sem botránkozott meg ezen. Nem értem, miért keltett ilyen visszhangot Budapesten.

A szentbeszédben kitértem az emberi jogokra is, hiszen elnöke vagyok a püspöki kar Iustitia et Pax bizottságának, s a Iustitia et Pax az igazságosságot és a békét jelenti, nem pedig az igazságosságot és gyűlöletet. S az igazságosság alapján nyugszik a béke.

Mindaz, amit elmondtam, valószínűleg meglepte a baloldaliak közül azokat, akik ideológiai háttérrel gondolkodnak ma is, tehát úgy vélik, hogy a vallás engedélyezése egy-egy államnak, egy-egy pártnak a gesztusa - ahogyan volt ez évtizedeken keresztül -, s nem törvényből fakadó jog.

A keresztény ember az életet zarándokútnak tekinti, amelyen mindvégig hűséges marad Jézushoz, s nem válik langyossá, sem szélsőségessé, hanem elkötelezetten krisztusi utat követ.

Szentbeszédét nyilván a vallásszabadság nevében a politikai közszereplőkre, illetve az MSZP hívő tagozatára és az SZDSZ-re vonatkozó megállapításai miatt kifogásolta Görgey Gábor kulturális miniszter is.

- A választások idején sokszor elhangzott, mintha a püspöki kar, illetve egyes keresztény egyházak Orbán Viktor és a Fidesz mellé álltak volna az MSZP és főképpen az SZDSZ ellenében. Az országot azonban nem a katolikus egyház és nem a keresztény egyházak szakították két részre. Most is azt mondottam, hogy egy párt - amelyben különböző fölfogású emberekkel találkozhatunk - nem lehet ideológiailag elkötelezett, hanem csak a tagjai. Ezt a különbségtételt nem látom a kritikákban, nyilván azért, mert sokan még mindig ott tartanak, hogy a párt és a marxista ideológia egy és ugyanaz.

Amikor a marxista ideológiával kapcsolatban fejtettem ki a véleményemet - amely ma is érvényesül az MSZP-ben -, akkor azt szerettem volna elmondani a magyar társadalomnak: ha a párt föladja ateista irányvonalát, bármely keresztény - ha úgy gondolja - nyugodt lelkiismerettel szavazhat rájuk.

A hívő tagozat megszüntetésére tett korábbi (szocialista párti országgyűlési képviselőjelöltektől hallott) ígéretet azért említettem, mert a hívő tagozat - amely egyébként nem vállalja a keresztény jelzőt, s egyik vezetője szerint semmit nem tett eddig, és nincs súlya a pártban - sok embert vezethet félre, amikor úgy állítja be a pártot, mintha az ideológiamentes lenne. A tagozat megszüntetésével az ideológiamentesség felé léphetne a párt, ha nemcsak azt hangoztatnák, hogy lám, a pártban kivételesen előfordul egy-két, keresztény vallását megvalló ember is - szándékosan nem mondom, hogy gyakorló. Mindezzel nem a politikába szóltam bele, hanem világnézeti kérdésben fejtettem ki véleményemet.

Mi lenne a materialista-ateista és liberális baloldali pártok részéről az a cselekedet, amellyel kifejezhetnék, hogy megszabadultak az őket gúzsba kötő pártideológiai szorítástól?

- Amikor azt mondom, hogy egy párt legyen ideológiamentes, ez azt jelenti, hogy tagjai ne csak "privát vallást" gyakorolhassanak, s ne privát véleményt mondjanak az egyházról. Aki keresztény, annak egyházának tanítását kell követnie és hirdetnie.

Az MSZP-ben egyesek kijelentették: vallásosak, templomba járók - , s ha ez kifelé is látszana, tehát a pártban nem kapnának ezért elmarasztaló kritikát, akkor lehetne azt mondani, hogy a párt a vallás- és lelkiismereti szabadság irányába fejlődik. Ha egy miniszter vagy államtitkár vallását gyakorló, akkor senki nem tilthatná meg neki, hogy körmeneten vagy az egyház liturgiáján részt vegyen.

Az SZDSZ részéről ezt a fejlődést igen nehezen tudom elképzelni, mert esetükben gyakorta azt látom, hogy nem az emberi tapasztalatot tekintik, hanem kizárólag az ideológiát. A szabadságeszméből a felelősséget és a lelkiismeretet nem hangsúlyozzák.

1994 és 1998 között a kommunista időknek megfelelően hangoztatta az akkori kormány belügyminisztere: a vallás magánügy. A mostani politikai megnyilatkozások ismét csak a magánügy szférájába akarják viszszaszorítani a vallást.

- Világossá kell tenni végre, hogy az egyház véleményét nem egy püspök véleménye, hanem az egyház tanítása határozza meg. Mert akkor nem mondható: a püspök magánvéleménye áll szemben például egy olyan SZDSZ-es magánvéleményével (valójában pártvéleményével), aki történetesen hívőnek nevezi magát.

A vallásszabadság az alapvető emberi jogok közé tartozik. Az alapvető emberi jogok pedig mindenféle állami, parlamenti szavazás felett állnak. S ha felette állnak, akkor egyetlen ország parlamentje sem szavazhatja le őket.

A kérdés tehát úgy vetődik föl: a vallásszabadság joga valóban közösségi jog-e, azt jelenti-e, hogy egy közösségnek szabad útja van Isten felé, vagy azt, amit ötven esztendeig hallottunk, s ma is sokan elhisznek, hogy a szabadság annyit jelent, mint a serdülő gyermek szembefordulása a szülővel: akkor lesz szabad, ha nemet mond - a vallásszabadság akkor érvényesül, ha hátat fordítunk Istennek.

Az ateizmus, az Istennek való hátat fordítás személyi jogból fakad, azaz az ember megteheti, ám ez valóban privát ügy. Az ateista felfogását tudomásul veszem - bár nem tisztelem -, de igényt tartok arra, hogy az én, Isten felé való utamat ne akarja privát szférába szorítani. Ez lenne az általuk ma oly sokat hangoztatott tolerancia viszonzása részükről.

A kormánypártok lojális nyilatkozatokat tettek a választások előtt az egyházzal kapcsolatban, a hitoktatói óradíjak emelését azonban nem szavazták meg. Nehezen képzelhető el, hogy feledékenységből. Ez a korábban is folytatott kultúrharc újabb megnyilvánulása?

Engem leginkább egy háttéresemény döbbentett meg. Kifelé a kérdés úgy vetődött föl: adnak vagy nem adnak pénzt. Amikor ebben az ügyben szavazásra került sor a Parlamentben, Semjén Zsolt figyelmeztette a többi képviselőt: a hitoktatók kimaradtak a béremelésből. Ennek ellenére - és itt a tragédia az én felfogásom szerint - minden kormánypárti képviselő kivétel nélkül nemmel szavazott a módosító javaslatra. A szakszerűséggel, a felelősséggel és a lelkiismerettel szemben a pártfegyelem diadalmaskodott. A kormánypárti képviselők közül nem egy mondja magáról, hogy vallásos. Ha vallásos, akkor nem lett volna szabad - a vallás- és lelkiismereti szabadság alapján - nemmel szavaznia. Aki tehát katolikus, s így szavazott, menjen el és gyónjon meg. Aki protestáns, tartson bűnbánatot és kérjen Jézus Krisztustól bűnelengedést. Aki pedig ateista vagy annak vallja magát, a régi módszer szerint tartson önkritikát.

1994 és 1998 között azt hirdették a kormánypártok: a hitoktatás belső egyházi, s nem társadalmi ügy, nem a társadalom morális és etikai megalapozása. Amikor most a hitoktatók nem kapták meg az emelést, úgy érzem, szelídebb formában a korábbi kijelentés köszön vissza.

Elmer István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu