Tézisdráma és tragikomédia

Beszélgetés Gyurkovics Tiborral a magyar dráma múltjáról és jelenéről

A Magyar Dráma Napját ünnepeljük szeptember 21-én. Gyurkovics Tibor színpadi szerzőként is a legismertebbek közül való. Tizennyolc - mint ő nevezi - tragikomédiát - írt, s egyik korábbi, a hetvenes években játszott sikerdarabját, Nagyvizit című művét októberben újítja föl a Madách Színház. Az íróval a magyar dráma múltjáról és jelenéről beszélgettem. Amit mondok, nem ítéletnek, inkább vizsgálódási megállapításoknak szánom, mondja Gyurkovics.

A magyar irodalomban a dráma mintha mindig háttérbe szorult volna?

Valóban, a költészet, a novella- és regényirodalom minden korban inkább hangsúlyos, mint a drámairodalom. A magyarság konfliktusait színpadon nemigen oldották meg, vagy legalábbis nem olyan sikerrel, hogy az a magyar népközönséget is mozgósítsa. Madách és Katona drámái mellett jószerével alig maradt a huszadik század elejére átütő sikerű magyar dráma.

Madách drámája is elsősorban könyvdráma, s ezért nehéz színpadra állítani.

Igen, de olyan szerencsésen filozofikus és jelenetezett, képszerű, hogy mégis nagy hatása van. S nemcsak nálunk, hiszen Spanyolországtól Amerikáig számos helyen bemutatták. De az a fajta színműjáték, melyet a néző oly módon élvez a színpadon, hogy belefeledkezik a konfliktusba, igen ritka.

A két háború között divatosak voltak az úgynevezett polgári színjátékok. A belefeledkezés élményét talán megadták, de hiányzott belőlük az igazi konfliktus. Molnár Ferencre vagy Herczeg Ferencre gondolok elsősorban.

Herczegnél talán még inkább megtaláljuk a drámai magot. A magyar drámaírás Molnár Ferenccel siklott ki, azáltal, hogy jók a darabjai, azaz használhatók, fogyaszthatók, élvezhetők, ugyanakkor igazi, mély, nagy társadalmi vagy lelki konfliktusokat nem hordoznak. Büszkének kell lennünk, hogy külföldön is játszották, játsszák, de nem állíthatjuk, hogy ez olyan dicsőség, mint amilyen hírnév.

Molnár a sikert darabjaiban az események "lefölözésével" érte el. Rendkívül tehetséges helyzetteremtő és párbeszédíró volt. Ady írja keserűen: az a szellem, amely másodlagosat produkált mindig, lett az elsődleges. Molnár Ferencet, Fényes Adolfot és Kiss Józsefet említi.

Ugyanakkor a "böhöm" nagy magyar érzések elvéreznek a színpadon.

Érvényes ez Németh Lászlóra vagy Illyés Gyulára is?

Előbb nézzük Herczeg Ferencet ebből a szempontból. A Bizánc és más drámáiban jelen van az erő, de mégsem bontakozott ki, mert Herczeg - ez a nagyszerű író - sem tudott önmaga társadalmi környezetének gondolati világán túllépni. A húszas-harmincas években nem született meg a magyar színpad.

Ennek megteremtésére alkalmas lett volna Kodolányi János, ez a mély, sötét erezetű ember - a Földindulásban nagyszerűen megjelenik gondolati ereje és drámaisága -, de annyira el volt foglalva hatalmas regényciklusaival, hogy a színpadra nem figyelt.

Azután következett a népi "fölhozatal". Jött a paprika, jött a paradicsom, jött a zöldség, de talán a hús volt benne kevés - hogy csúnya hasonlattal éljek. Tamási Áron mesébe illő darabjai elbűvölőek, ma is sikerrel játsszák őket, de van bennük valami meseszerű, ami nem baj, ám ezek sem igazán színpadi művek.

Amikor a népi irodalom meglódult - elsősorban Szabó Dezső nyomában, akár tagadják, akár bevallják ezt -, a társadalmi gondok szépirodalmi megfogalmazásakor a szerzők - köztük Németh és Illyés - sokszor nyúltak a drámához. Ezek érdekessége, hogy mélyenszántó gondolatokat hordoznak, de talán nem elég színpadszerűek.

Mintha a művek a tézisdrámák határán mozognának.

A színpad szócső a drámaíró kezében, amely segítségével belekiáltja igazságát a világba, s például egy Latinovits kellett ahhoz, hogy Németh László mondandóját annyira felfűtse, hogy közüggyé váljon. Azzal együtt, hogy Németh László mindent tudott a dráma műfajáról, kivéve egyet: a titokzatos színpadi humort, amit viszont Molnár tökéletesen ismert.

Illyésnek akkora esze volt bazaltos, bazilika-koponyája alatt, mint talán senkinek a magyar irodalomban. Sorra mutatták be nagy nemzeti darabjait, amelyek óriási, ám mégis mintha iskolás művek lennének.

Talán azért, mert előbb született meg a tétel, s utána - mintegy a tétel igazolásaként - a dráma?

Így van. Valamivel erőteljesebben, jobban sikerült mindez Sütő Andrásnak. Már csak erdélyi szenvedései miatt is nagyobb volt a prés rajta, mint Illyésen. Sütő darabjai nagy erkölcsi és nemes nemzeti drámák, amelyek igen jó előadásokban közönségsikert arattak.

Szakonyi Károly, Csurka István, Gyurkovics Tibor, a hatvanas évek végén, a hetvenes években indult drámaírói nemzedék...

Azzal áltatom magamat, hogy sikerült egy új magyar drámaformát életre hívnunk, amelyet leegyszerűsítve tragikomédiának nevezhetnék. Ezen művekben megtalálható ugyanaz a gondolati háttér, mint a tézisdarabokban, vagy legalábbis annak az érzete, és jelen van a színpadi játék is. Előfutárnak tekinthető ebben Füst Milán, aki Molnárnál sokkal nagyobb szabású író volt, azután Csáth Géza, Pap Károly, akiknek szívesen hagyatkoztunk a nyomára.

Csurka István egymás után adta közre jobbnál jobb darabjait. De az egész folyamat elindítója Szakonyi volt az Adáshibával. Darabját számos ország színpadán bemutatták. Csurkát kevésbé vitték külföldre, mert ő élesebb kritikát gyakorolt, illetve bírálata közvetlenebb volt a mi darabjainkénál. S a Nyugat - bármennyire különös is - féltette ettől a maga kirakatpolitikáját a Kádár-rendszerrel szemben.

E drámák hatásérvényesülését nem segítette a diktatúra azzal, hogy a színpadon elhangzottak kettős kódolásúak voltak, erős áthallással, s a társadalmi lét drámai alapképlete is egyszerű volt?

Hogy mennyire igaz ez, hadd említsem Nagyvizit című, harminc esztendeje játszott darabomat, amely fölkeltette a külföld érdeklődését. A firenzei fesztivál vezetősége szerette volna, ha a darab szerepel náluk. A Nagyvizit négy kórházi beteg együttlétének története. Nem is álmodtam arról, hogy ezt mint szocialista- vagy kommunistaellenes palackpostát dobjam be a tengerbe. A firenzei fesztivál mottója az volt: álom és őrület. S ebbe beleillett a Nagyvizit. Általában minden darabomban fölismerhető egy szürrealista vonulat.

A miniszteriális elvtársak - mint később megtudtam - mindenféle más darabot ajánlottak az olaszoknak, hogy lebeszéljék őket az enyémről. Végül ők mégis e mellett döntöttek, s lefordíttatták. Azután kaptam a hírt: a minisztériumi főosztály lemondta a szereplést, mondván, hiányoznak a műszaki feltételek. A műszaki feltételek négy kórházi vaságyat jelentettek. Mindenki nevetett kínjában, miközben kilógott a lóláb. Végül egy Csehov-darabot vittek ki. Pedig a fesztiválon részt vett Strehler, Grotowski, Peter Brook, szóval nem rossz csapatba keveredhettünk volna.

Várkonyi volt a Vígszínház igazgatója, boldogan készült a firenzei vendégszereplésre. Mikor írtam ezt a darabot, lobogott a folyosón: megszületett a magyar abszurd. Kapás Dezső állította színpadra, aki nagyon különös és nagyon tehetséges rendező volt.

Jóval később, egy nemzetközi költőtalálkozón odamentem Aczél Györgyhöz: mondja meg, miért tették ezt velem, s toltak ki végső soron magukkal is? Hiszen egy élő szerzőt bemutatni a firenzei fesztiválon, nem annyira nagy baj. Tudja maga azt, válaszolta Aczél. Magának öngyilkosság lett volna, nekünk pedig - folytatta Aczél - rettenetes blama, amiért hagytuk, hogy szimbolikus nyelven megírják: a szocializmus egy kórház.

A kor abszurditására jellemző az is, hogy amikor az Isten nem szerencsejátékos című drámám regényváltozatát írtam (a mű alapját Pászthory Valter bencés szerzetes története adta), behívatott Marczali László művelődési miniszterhelyettes, s azon óvatoskodott, hogy nehogy túlságosan támadjam az egyházat. A párt velem szemben "védte meg" az egyházat. Nem abszurd?!

Ma lehet-e drámát írni?

Minden korban lehet. Mindez az írókon múlik. Vannak korok, amelyek kedvezőbbek ehhez , illetve olykor több tehetség születik, de mindig lehet. A rendszerváltással olyan szabadosság - irodalmi szabadosság is - ütötte föl a fejét, amely hatására fölborultak a drámaírás szabályai, s ezzel együtt talán az erkölcsi szabályok is. Ugyanakkor mindent megzenésítenek. Musical, zene, tánc és bizonyos fokig erotika: ez a recept. Ez az úgynevezett transzavantgarde tőlem kissé idegen, de ettől függetlenül azt hiszem, zsákutca, s a közönséghez sem talál el. A nemzetköziség ürügye alatt fölszínes megoldások kerülnek előtérbe. Mintha szétfoszlana kezünk között a szabadság.

Elmer István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu