Gregorián dallamok és a lélek derűje

Egy matutinum emlékeiből

Amikor az utca zajából beléptem a váci Fehérek templomába, a hegycsúcsok magasságát, a tisztaság egyszerűségét éreztem. A II. Váci Nemzetközi Gregorián Fesztiválra érkezett Schola Cantorum Amsterdam zsolozsmát énekelt. A fehér habitusba öltözött énekesek valóban imádkoztak. Volt közöttük civil, pap és egy híres bencés egyházzenész szerzetes profeszszor is. Körben álltak az oltár körül, mint egy család. Közösségük olyan volt, mint egy fészek, ahol a békesség és öröm egysége van. Azután kettéváltak, és egy-egy csoportban egymással szemben foglaltak helyet az oltár két oldalán. Monoton zsoltározás kezdődött, szinte vég nélküli egyenletes és ismétlődő dallamfordulatokkal. Aztán egyvalaki kivált a scholából, és az ambóhoz lépett. Lelkesen énekelve hirdette Isten Igéjét, a Szentírás szövegeiből. Szárnyalt a matutinum, az olvasmányos imaóra az ég felé, az Isten felé.

Ebben a templomban és kolostorban egykor domonkos szerzetesek éltek, amíg II. József fel nem oszlatta őket, mert szerinte semmi hasznot nem hajtottak, hiszen nem oktattak diákokat és nem ápoltak betegeket, "csak" prédikáltak, énekeltek és imádkoztak. Most, hogy ismét "visszajöttek a fehérek", a nemrég feltárt kriptára terelődtek a gondolataim, ahol a XVIII. században Vácott élő domonkosok holttesteinek mumifikálódott maradványait találták meg. Lelkemben egy titkos Személy jelenlétét éreztem, aki nagy-nagy ünnepélyességgel volt ott velünk és bennünk, és közben szárnyalt a fegyelmezett hangvételű gregorián. Hol teljes egyszerűségében, hol pedig díszes, melizmatikus hullámzással. A tengeren éreztem hasonlót, amikor hajóra szálltam valamikor tizenéves koromban egy jezsuita szerzetessel, Németh Tibor atyával, aki magával vitt, hogy Bulgária kolostorait megmutassa nekem, akinek radikálisan elkötelezett életén keresztül a papi és az egyházzenészi hivatást adta nekem az Úr.

A főoltár fölötti barokk rácsok takarásában a régmúlt szerzetesi kolostor imakórusát fedeztem fel, most először, pedig tizenhét év óta szolgálok ebben a városban, mint székesegyházi karnagy, és igen sokszor megfordultam már a Fehérek templomában. Most úgy éreztem, hogy ott vannak a kóruson a régi szerzetesek, akik az imádságnak és az igehirdetésnek szentelték magukat, Istennek adva az életüket. A szkóla éneke talán újra idehívta a lelküket? A padokban több száz ember ült néma csendben, nemcsak Vácról, nemcsak Magyarországról, de Európa országaiból, sőt, Ázsiából is.

Akik koncertet vártak, csalódhattak, bizonyára unalmas lehet az Istent nélkülöző magányosság. Akik imádkozni jöttek, azok döbbenetes lelki mélységeket és szédületes érzelmi és szellemi magasságokat éltek át. Mire a templom közössége végleg elcsendesedett, rádöbbentem, hogy itt most már mindenki imádkozik. Öröm és meghatódottság volt a szívemben, a szavak nélküli szemlélődés állapotába kerültem. Az anyagvilágtól való elszakadás, a mennyország tiszta szellemi régiójának érzete, a tisztaság és derű, a ragyogás és a lélek kiegyensúlyozottságának nyugalma járta át a templomban együtt imádkozók közösségét, pedig csak egy tizenkét tagú kis csoport énekelt, de olyan átéléssel és hitelességgel, olyan szerényen és mégis professzionális zeneiséggel, hogy ez mindnyájunkat magával ragadott. Isten pedig jelen volt, pedig a plébános - attól félve, hogy a megszokott zajos koncertek egyike lesz megint a templomában - az oldalkápolnába menekítette az oltáriszentséget, a tabernákulum ajtaját pedig szándékosan tárva-nyitva hagyta. Mégis, az üres oltárszekrényben is, az egész templomban és mindnyájunk szívében ott volt, akit szeretünk, hiszen a közösség egységében, annak énekében és imájában mindig megjelenik köztünk és bennünk az Úr.

Végezetül elhangzott a Te Deum, aztán mély csend borult a templomhajóra, ahol csak a halvány lámpák fénye vibrált. Sokáig senki sem mozdult, magam is csak lassan indultam hazafelé. A templomból kilépve szinte a földre lökött a reklámok fénye, az utca zaja. A váci kanonokok XVII. századi közösségi háza mellett haladt el az utam, akik annak idején még mindennap együtt zsolozsmáztak. Azután a Fehérek kolostorát megkerülve rácsodálkoztam a régi faragott kőkapura, és a kolostor épületegyüttesére, amely mellett számtalanszor elmentem már. A Káptalan utca kocsmájából zajos lárma tolakodott az utcára, én pedig hazaértem, s rám borult újra a csend és az Isten ölelésének öröme.

A sokakkal közös, bennem is élő vágy, hogy felemelkedhessem a hétköznapok szürke gondjaiból a szabadságba, az örökkévalóság tiszta boldogságába, teljesült ezen az estén. A gregorián zsolozsma által megajándékozott ezzel az Isten.

Varga László

OMCE igazgató

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu