Mindennapi történet

Nemrég a Kiskunságban jártam. Fehérek voltak a nagy legelők, jégpáncél feszült a vizek hátán, a feltámadó szél a messzi észak fagyos üzenetét hozta a magyar pusztába. Az út mentén nagy csapat vetési varjú keresgélt. Néha károgva a levegőbe emelkedtek, kavarogtak egy ideig, majd újra leereszkedtek. Ha hideg téli napokon járom a behavazott határt, és varjakkal találkozom, mindig elcsodálkozom azon, hogyan képesek ezek a madarak annyi táplálékot találni, hogy életüket legalább a következő - éppen olyan zimankós - napra átmenthessék.

Kérges volt a hó, ropogott a bakancsom alatt, a csatorna menti nádfoltból nagy katakolással riadt fácánkakas repült ki. Sebesen csapkodott, aztán hosszasan siklott, végül a dűlőutat kísérő bokorsor közelében ért a hóra. Kinyújtott nyakkal felém figyelt, aztán lapulva futott a sűrűbe. Nem akartam még egyszer felzavarni, oldalt tértem, és egy ideig egy mezei nyúl nyomait követtem. A tapsifüles a kis akácerdő felől érkezett, és a távoli repceföld felé igyekezett. Csapáját egy helyen a róka gyöngysorszerűen kanyargó nyomai keresztezték. A hóban jól látszott, hogy hoszszasan szaglászhatta a nyúl bizonyára kellemesen illatozó nyomait, de nem követte őket, hanem egyenes irányban folytatta útját.

Később nagy csapat apró madárral találkoztam. A hóból kiálló gyomok magjait szedegették, néha felugrottak, hogy a növények magasabb szárait is elérjék. Kenderikék, tarka tollú tengelicek, zöldikék és narancsos mellű fenyőpintyek voltak együtt, szinte gurultak a havon, ahogy szorosan egymás mellett keresgéltek. Távcsővel nézegettem őket, amikor a csapat hirtelen pánikszerűen a magasba emelkedett. Kétségbeesetten igyekeztek felfelé, de a mindnyájunk számára váratlanul felbukkant kis sólyom mindenütt a nyomukban volt. A csapat szorosan összetartva repült, csak egyikük maradt le kissé. Öreg lehetett, vagy csak legyengült a téli nélkülözésektől. A hegyes szárnyú kis ragadozó nyomban észrevette a kínálkozó lehetőséget, és most már csak őt üldözte. Az mindent megpróbált, de esélye sem volt a menekülésre. Amikor pedig végső kétségbeeséssel egy kis bokor felé igyekezett, a sólyom föléje került, és kilőtt nyíl módjára vágott rá. Halk puffanás, tehetetlenül lehanyatló apró szárnyak, és a ragadozó már messze repült zsákmányával. Mögötte tarka pihetollak ereszkedtek puhán a hóra.

A nálunk telelő pintyfélék késő ősszel csapatokba verődnek. Nemcsak azért, mert több szem többet lát alapon könynyebben találnak táplálékot, de az egyed is nagyobb biztonságban van a csapaton belül. A ragadozók szelektálnak, elsősorban a beteg, öreg példányokat fogják ki a többi közül. Bár az imént zsákmányolt madárra csupán a havon sötétlő apró tollkoszorú emlékeztet, mégis ezek az áldozatok biztosítják, hogy tavasszal majd fiatal, életerős kenderikék, tengelicek építhessenek fészket, nevelhessenek fiókákat. De a hozzánk téli vendégként érkező kis sólyom is csak az ő életük árán térhet vissza tavasszal tundrás hazájába.

Schmidt Egon

Fotó: Bécsy László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu