Az igazságért fegyvert kellett fogni

Végvári Vazul ferences szerzetes 1956-ban fegyverrel harcolt Budapesten, majd a forradalom bukása után évtizedekig Amerikában élt. Békéről, igazságosságról, a lelkiismeret vívódásáról vall, miközben múltról és jelenről beszél:

Amikor 1956 után Amerikába kerültem, elsősorban az érdekelt, hogy foglalkoznak-e ott a magyar üggyel, s ha igen, milyen hangsúllyal - a forradalom bukása után sok társamhoz hasonlóan én is sebzetten hagytam el az országot. Akkor azonban már másfelé terelődött a politikai figyelem: az olaj és a vér harcában az olaj fontosabb volt - a vér Magyarországot jelentette, az olaj a szuezi válságot. Az emberiség történelmében mindig a kevesek irányították a többséget, érdekeik szolgálatában háborúba sodorva - kényszerítve őket.

Végvári Vazul: Hol a jogos önvédelem határa?

Ha valakiben - például egy erdélyi magyar emberben - megérzem a román gyökereket, s ezért ellenszenvvel viseltetek iránta, mert azonnal Trianonra gondolok, amelynek szellemében fölnőttem, ugyanakkor az egységről és a megbékélésről beszélek -, akkor egyetlen lépéssel nem jutottam előbbre a békességkeresés útján.

Bármennyire nem tetszik - akár egyházon belül is -, szembe kell néznünk saját púpjainkkal és ellenszenveinkkel. Nagyon szeretem, amit az Úr - Pál apostol közvetítésével - mondott: nagyobb boldogság adni, mint kapni. Amíg csupán szép, tetszetős szavakat mondunk, hogy végül már el is hisszük őket, addig olyan lesz a békénk, mint a balkáni, vagy éppenséggel a Kárpát-medencei népek egymás közti "békessége".

Jézus Krisztus a szeretet, a békesség hirdetésével nem fogalomértelmezési vitát hozott a földre, hanem lényeg-értelmezést adott.

A békétlen ember, aki különállásával magában hordozza békétlenségét, ezen az úton sehova nem jut el. Ha például a Kárpát-medencében meg akarnánk valósítani mindazt, amit a pápa mostani békeimanapi szándékában hirdet, eddigi életvitelünkkel ez elképzelhetetlen.

*

Az emberben igen mélyen élnek az előítéletek, ezáltal a békétlenséghez vezető tapasztalatok. Amikor például Amerikában súlyos operáción estem keresztül, a műtét utáni bódult állapotban éreztem a színes bőrű ápolónők néger szagát. Ez két dolgot jelenthet. Az egyik: felélénkültek egyéb érzékszervek, amikor a tudatommal képtelen voltam tájékozódni. Másrészt működött az agyam, ezáltal az ellenérzésem, amely egyik vagy másik embertársunkkal szemben mindannyiunkban megbújik - s megjelent az undor.

Radikálisan kell szeretnünk, akit föl akarunk szabadítani. Amíg fölháborodunk azon például, hogy a feketék Detroitban a szeminárium előtt a Jézus Szíve-szobrot egy éjszaka feketére mázolták, nem így cselekszünk. Vagy a kínai szent család tagjainak hogyan áll a szemtengelye? S milyen hátteret festenek nekik? Csíkországi fenyveseket vagy hóhullást? Beidegződéseink rendkívül erősek. Mi úgy gondoljuk, karácsonykor esik a hó, száncsengők csilingelnek, kucsmája van a pásztoroknak, a kutya pedig puli. S ha valaki ezt elveszi tőlünk, mert a maga beidegződései szerint formálja, akkor szemtelen, békétlen, ellenséges. Az eszkimónak miért legyen nagyon világos fogalma az Isten bárányáról, amikor bárányt életében nem látott. Isten fókája? Az igen, az jelent számára valamit.

*

A világháború után, amikor a kibombázott családoknak, rokonoknak össze kellett költözniük, véres, életre szóló családi sértődések, haragok születtek. Mindenki útjában volt mindenkinek. Szűkült az élettér, az emberek egymásnak estek.

Szeretem a lehetetlen dolgokat. Ha valamire azt mondják, lehetetlen, azért még nem adom föl. 1956. november negyedike lehetetlen helyzet volt. Mégis folytattuk a budai várban az ellenállást. Az a szerencse, hogy sokan nem voltak hajlandók elhinni ezt a lehetetlenséget.

Az a nagyon halvány remény, hogy igazunk van, megerősített bennünket. Nem úgy, mint az emigránsok egy részének melldöngető magyarsága: "olyan igazunk van, hogy a magyar igazság fölér az égig". S akkor én csendesen megjegyeztem: csak a lába nem ér le a földig.

1956 októberében az esztergomi rendház első emeleti társalgójában tartózkodtunk, amikor egyszer csak nyílt az ajtó, s valaki, aki akkor érkezett, bekiáltott: forradalom van Budapesten! Kapisztrán atya, az elöljáróm hozzám fordult: Vazul, magának megparancsolom az engedelmesség nevében, hogy meg ne merjen moccanni.

Abban a pillanatban eldőlt bennem, hogy elmegyek. A kánonjogi megfontolások - hogy felfüggesztéssel büntethetnek, nem misézhetem, nem gyóntathatok - háttérbe szorultak a bennem lévő, családból, hadapródiskolából, tájból, történelemből hozott hagyománnyal, s nem azt mérlegeltem, mekkora kilátás van a sikerre. Ha Petőfi Sándor vagy mások ezt a kérdést tették volna föl, akkor a magyar történelem legszebb lapjai hiányoznának. Adott pillanatban nincs helye a latolgatásnak.

Ma is - sőt, talán ma még inkább - bűntudatot érzek amiatt, mert tüzet vezényeltem a várból a szemközti Citadellán felsorakozott orosz ütegek ellen. Az első parancs az volt: tüzet szüntess. De a harcoló fiatalok nem bírtak magukkal. A diákok tobzódtak a forradalom szabadságmámorában.

*

Súlyos lelkiismereti kérdés fogalmazódott meg: melyik anya gyermekét lövetem agyon, amikor kiadom a tűzparancsot? A legnagyobb konfliktus, a legnagyobb dráma ugyanakkor november hatodikáról hetedikére virradó éjszaka jelentkezett, amikor megkaptuk az ultimátumot az oroszoktól. A haza védelme ugyanis az igazságosság védelmét jelentette.

Féltettem a lelkem üdvösségét. Ha fegyvert fogok, ennek milyen következményei lesznek a lelkemre nézve? De meg kell valljam: ez a kérdés könnyebb volt, mint az, hogy engedetlenség miatt felfüggesztenek. Nem az volt könnyebb, hogy emberek halnak meg, hanem annak tudata, hogy az igazságért akkor fegyvert kellett fogni.

Az erkölcstan beszél az önvédelem jogosságáról. Gondolkodjunk azon, milyen érzése volt annak a magyar bakának, aki túlélte a Don-kanyart, lerongyolódva végre elérte a Kárpátokat, majd a faluját, s tovább akarták vinni Németországba. Emlékszem rá, amikor megérkeztek a tábori csendőrök. Ha ilyen, hazaszökött, otthon lemaradt embert találtak, azonnal kivégezték.

Mennyire övé a portája? Mennyire felelős az asszonyáért, a gyermekeiért, az állatokért, a földért? Mennyire jut eszébe a megbecstelenített lányok sora, mikor a vörös csillaggal bevonul egy tank? Mennyire jut eszébe a megkínzott emberek tekintete az ÁVH-n? (Voltam a kezük között.) Hol a jogos önvédelem határa?

A jogos önvédelem, az igazság védelmének gondolata azután tovább vezet: kívánom, hogy olyan választási eredmény szülessen, amely után békességes társadalmat formálhatunk. Előbb azonban nyerni kell. A hatalmat meg kell szerezni. A hatalommal élni - ekkor válik el, milyen ember az ember, ebben mutatkozik meg az igazság.

Lejegyezte: E. I.

Fotó: Cser

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu