Burger János

Égi szerelem

Megmámorosodott saját pompájától a természet. Amerre csak a szem elláthat, mindenütt harsogó színek hirdetik a tavaszt. Zöldellő legelők kövér füvén harmat szikrázik a délelőtti napsütésben, mindenütt virágok nyílnak, jelezvén a föld buja melegét, amely életet ad embernek, állatnak, növénynek egyaránt. Galambok búgnak a dús lombú fákon, alattuk szarvasok legelnek, és a mezők felett pacsirták énekelnek...

Köves utak porában verebek fürdenek, és hangos csipogással beszélik meg ügyeiket. Távolból juhnyáj bégetése és pásztorkutyák csaholása hallik...

És hallani Assisi templomainak harangütéseit is, melyek dallama messzire száll a völgyek felett. Bővizű források patakokat táplálnak, amelyek dalolva csobogják körül a medrükben fürdőző sima köveket... San Damiano környéke is zöldbe szökell, a természet védőn öleli körül bokraival, fáival a kis épületet. Apró kertjében annyi a virág, hogy szinte járni sem lehet tőlük... A kőkerítésen gyíkok napoznak, és élvezi a tavaszi napsütést egy macska az eresz alatt.

A konyhában Mansueta és Angeluccia szorgoskodik, ők készítik az ünnepi ebédet. Benvenuta és Balbina takarít, mások a monostorhoz vezető ösvényt tisztogatják, még a nagyobbacska köveket is összeszedik. Nagy nap a mai nap! Ma jön a nővérekhez Ferenc atya! Ó, hogy mennyire várták azt a napot, amikor Ferencet hallhatják és láthatják, amikor lelkük töltekezhet Ferenc hitével, aki olyan közel áll Krisztushoz! A refektórium csak úgy ragyog a tisztaságtól, s a szegényes berendezés ellenére a női ízlés és a háziasság az egyszerűséget is nagyszerűvé varázsolja. A hűs épület megtelik a tavasz balzsamos illatával és a madarak önfeledt énekével. Langy-meleg fuvallat simogatja a rideg falakat és a kinti verőfénynyel egyesülve tündérlakká változtatja a zord kőházat...

"Ó, már jönnek is!" - hangzik a boldog kiáltás Consolata nővér ajkáról, aki két tenyerét a szeme fölé emelve kémleli jó ideje a San Damianóba vezető utat. Ferenc és Leó testvér alakja tűnik fel ugyanis a poros úton, akik mezítláb, fejükre húzott kámzsával közelednek. "Mit is adjanak nékik? Lepihennek-e elébb, vagy tisztálkodnak? Vajon mit ennének szívesen, és mivel oltanák szomjukat?" Így suttognak egymás között a nővérek. Klára is ott áll a kapuban, egy pillanatra sem veszi le tekintetét a közeledőkről. A magasabbik Ferenc, oldalán, kissé lemaradva tőle Leó testvér lépdel az úton. Jól látni a derekára erősített táskáját, amelyben az írószerszámait hordja.

Klára előkelő jelenség, annak ellenére, hogy a sok böjt következtében lefogyott. Ferenc is igen megváltozott, amióta nem találkoztak.

Arcát mély redők tarkítják, ahogyan a sokat szenvedő emberek arcán is hasonló árkok húzódnak. Az alakja is mintha kissé meghajolt volna, csak a szeme maradt a régi, amelynek nem látni a mélyére, s amely oly édes-búsan tud ragyogni, hogy aki belenéz, az feloldódik a fényében... ez a szem, ez a tekintet megállítja a gyilkost, lefegyverzi a támadót, bizalmat ébreszt a kétkedőben, megnyeri a gyanakvót, még a vadállatok is igézetébe kerülnek. Nincsen teremtmény, amely ne vonzódna hozzá. Ez a szempár magához láncol mindenkit, és lehetetlenség ennek a szelíd erőszaknak ellenállni!

Klára is érzi a felé áradó szeretetet, amely lágyan, finoman átöleli. Klára és Ferenc némán állnak egymással szemben, beszédre nincsen szükségük, hiszen ők anélkül is értik egymást...

"Végre láthatlak!" - mondja Klára tekintete. "Miért nem jöttél eddig?! Miért várattál? Nem tudod, hogy szükségem van rád, mint palántának a napsütésre? Mivé leszek, ha elfelejtkezel rólam?" - panaszolja fájdalmasan a tekintete. Ferenc olvas Klára gondolataiban, és elfordul a szeretett lénytől. A padlatot nézi, mert nem mer, és nem is akar Klárára tekinteni. Pedig ő is mennyire várta ezt a találkozást, legalább annyira és úgy, miként Klára! De nem lehet, nem szabad! Mit nem lehet, és mit nem szabad?! Mindenkinek, bárkinek, csak nékik nem! Mert van felettük valaki, aki gyermekeiként szereti őket. Olyan szeretettel vigyáz rájuk, ami soha nem múlik el, amely örök... Ennek az égi szerelemnek rendelik alá sajátjukat, amely most egyszerre tud fájni és örömöt okozni. Ez az, ami összeköti és egyszersmind el is választja őket egymástól... Ferenc az erősebb, ő felel Kláráért, a nővérekért és a testvérekért. Vérzik a szíve, de elrontja az ünnepet, amelyet annyi gondossággal és szeretettel készítettek a számára. A konyhai tűzhelyből hamut visz a refektóriumba, leszórja a földre Ferenc és beleül. Kámzsáját a fejére húzza, és Dávid zsoltárát mondja elébb halkan, majd egyre erősebb hangon. A nővérek ámulnak a váratlan esemény láttán, és néma csodálkozással néznek a hamuban ülő Ferencre, aki az ötvenedik zsoltárt mondja, a Batsebával vétkező Dávidot idézvén: "Gonoszságomat beismerem, bűnöm előttem lebeg szüntelen."

Klára elsápad, könnyek szöknek a szemébe. Ferenc őt nevezi Batsebának, szerelmüket pedig bűnnek! S ahogyan szól Dávid zsoltára Ferenc ajkairól, a nővérek sorra sírva fakadnak. Leó, a hűséges társ pedig Ferenc mellé térdel a hamuba, és visszhangként mondja Ferenccel a zsoltár igéit.

*

Ferenc és Leó rég eltávoztak San Damianóból, vigasztalanul hagyván a nővéreket, amikor Klára még mindig Ferenc hatása alatt áll. Amikor a refektóriumban hallgatva Ferencet a mindent elöntő szégyen porrá zúzta ki sem mondott érzelmeit, titkolt vágyait és érzéseit, nem tudta, hogy Ferenc is szenved miatta... Arról is csak jóval később szerez tudomást, hogy Ferenc egy hideg téli éjszakán, amikor a hold a fagyott hóra fekete árnyakat rajzolt, ruhátlanul a szabadba vonult. Vágyak kínozták testét és lelkét, a kísértés óriási volt. Egy sötét árnyék ezt súgta neki: "Egyedül vagy, nincsen családod. Pedig lehetne ifjú, szép feleséged, fiaid és leányaid... Mit sem ér így az életed! Rövidesen meghalsz, s rokonok nem fognak sírni utánad. Kényelemben, meleg otthonodban lakhatnál, asszonyod keresné kedved, és gyermekek vidám kacagása édesítené életed..."

Ferenc ekkor fájdalmas kiáltással, ahogyan a magányos farkas keresi téli éjszakán a párját, a hóba vetette magát. Forró testét jeges hóval hűtötte, és térden állva, ide-oda csúszva a havon, kezével, karjaival embereket formázott: "Ez az én ifjú, szép feleségem! Ők pedig a gyermekeim!" - kiáltozta a süket éjszakában a hóból gyúrt figuráknak. Sorba ölelte őket, csókolgatta, miközben a könnyei hullottak a hóra.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu