~~~~~~~ Sodorvonal ~~~~~~~

Béke

Végletekben gondolkodunk, vágyainkban élünk. S ez a kettősség adja meg a lét feszültségét. Végletekben gondolkodunk, hiszen olyan fogalmakkal határozzuk meg magunkat a végtelenben - például máris itt a "végtelen" kifejezés -, amelyeknek nem ismerjük a valóságos tartalmát. Teljességükben semmiképpen, s értelmünkkel és érzelmeinkkel megközelíthetetlen. Vágyainkban ugyanakkor mégis erre a teljességre törekszünk.

Végletes fogalmak és vágyak: a tudás és az akarat kicsiny ablakai, kémlelőnyílásai, amelyeken keresztül kitekinthetünk arra a valóságmezőre, amelyet szeretnénk becsalni az életünkbe. A kémlelés a metafizikusra, a transzcendensre, arra a világra irányul, amelyet emberlét-formánkban csak tükör által homályosan láthatunk.

Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek: krisztusi valóság, az embernek véglet.

Nem tudunk békességben élni. A történelemből ismerjük a béke és a békétlenség, vagy másként a béke és a háború viszonyát: a béke a háború folytatása más eszközökkel. Az emberiség történelme a békétlenség történelme. Még akkor is, ha szolid illedelmességgel az önáltatás rózsaszínjével kiengesztelődésnek nevezzük is azt, ami legföljebb parázs a hamu alatt. Mert az ember sem tud megbékélni.

Német rendszámú személykocsi gurul Strasbourg egyirányú utcáján. Szemközt, tehát a tilos oldalról kerékpár fordul be, s a francia fiatalember az úttest közepén kerekezik. Az autó lassít, várja, hátha letér a kerékpáros, ha már egyszer megszegte a szabályt. De az nem mozdul, sőt, dühösen int az autónak: félre az útjából. Az Audi vezetője lehajtja az ablakot, s szelíden, jól érthető módon - tíz-egynéhány éves franciaországi tartózkodás nyelvi biztonságával - felhívja a kerékpáros figyelmét a szabályra. Amaz tudomást sem vesz erről, ez itt Franciaország, rikoltja, s boszszús kézmozdulatokkal rázza kezét az autó felé: tűnjön már végre el! Percek múlnak, szótlan kötélhúzás: a feszültség mindkét oldalon nő. Végül az autós enged, hátrál az utca torkolatáig, hogy a szabálytalan kerékpárost elengedje, majd csak ezután fordul be újra, hogy folytassa útját.

A francia-német kiengesztelődést mintaként emlegetik a nemzetközi életben. Miközben az emberek békétlenséget hordanak magukban. A politikának azonban békére van szüksége, hát békét kiált. S amikor pedig háborút kiáltanak, hadüzenetet küldenek a hatalmak, s nem érdekli őket, hogy az emberek békességet dédelgetnek magukban. Letapossák azt. Ördögien komikus.

Háború van most a nagyvilágban, Isten sírja reszket a szent honban. Vajon mit akart mondani az őrületbe forduló Vörösmarty ezekkel a szavakkal? Talán a krisztusi békét és emberi ellentétpárját foglalta megrendítő igazság-egységbe?

Az ember békétlensége Isten ellen emelkedő erő, mert a másik emberre tör. Áteredő bűn, a rossz, a sátán műve?

Azt bántjuk, aki közel van hozzánk. Azt bántjuk, akit szeretünk. Idősödő író barátomnak átadtam egyik, róla szóló novellámat. Nos? - kérdeztem néhány nap után. - Hogy tetszett? A szeretet mindig bánt egy kicsit, válaszolta H. Gy., és vékony ujjait megpihentette a karomon.

A béke hiány.

Elmer István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu