Séta Zsuzsival

"Én még sose voltam veletek egyedül!" - Zsuzsi szemrehányó pillantását súlyosbította lepittyedt ajka. Könnyek készülődtek, s rémülten latolgattam, mi ilyenkor egy nagypapa kötelessége. Mert Andris elég gyakran a mi gyerekünk volt, míg meg nem kezdődött a tanítás, Kata is eljátszogatott a gyerekszobának kinevezett lakrészben, de Zsuzsi még olyan kislány... Ám az unokák szava parancs, így hát egy pénteki napon büszkén megérkezett, és birtokába vette a lakást. Ilyenkor természetesen lemondok bármiféle egyéb elfoglaltságról (nem is akkora csapás), mert legkisebb unokám is közlékenységi rohamokban szenved, s a bölcs nevelési útmutatók szerint a gyermek kérdéseire válaszolni kell. Izgalmas párbeszéd alakult ki köztünk, s egy idő után belátva vereségemet, sétát javasoltam.

- Te fel tudod adni a csizmámat? - Megvallom, ebben magam is kételkedtem valamelyest, de öntudatosan bólintottam.

- Az anorákomat is begombolod? - Nem gondoltam volna, hogy ennyi nehézséggel kell szembenéznem. Már nem lelkesedtem annyira a séta eszméjéért. A saját öltözködésem is komplikációkkal jár, kettős terhek ebben a korban nyomasztóak.

Ami azt illeti, elég viharverten indultunk el, ráadásul Zsuzsiban mintha a nagymama szelleme kísértett volna, megrótt, mert nem viselek sapkát, kesztyűt, sálat. "Meg fogsz fázni, és kikapunk" - a fejét ingatva rosszallón figyelte lazaságomat.

Kemény hideg volt, jócskán csúszott az út. A túlsó járdáról ekkor indult (volna) egy fehér botos néni mifelénk. Amennyire tőlem telt, igyekeztem átkormányozni. Zsuzsi elégedetten nyugtázta a látottakat: "Jól tetted, hogy segítettél."

- Miért? Ha segíteni tudunk, segítünk, nem?

- Nem mindenki. - Most olyan volt, mint egy elmélkedő felnőtt.

- De te segítesz.

- Én igen. Képzeld, a múltkor láttuk, hogy a mama nagyon szomorú. Kitakarítottunk Erzsi nénivel, hogy meglepjük. (Erzsi néni, aki az ég küldötteként vigyázni szokott rájuk, szeretetük tárgya, emellett igazi és kikezdhetetlen tekintély.)

Ballagtunk. Zsuzsi láthatóan tisztában volt azzal, merre bandukolunk Andrissal és Katával. "A boltba menjünk!" - mondta az utca vége felé mutatva.

- Vegyünk valamit?

Gondterhelten tűnődött. Végül kibökte:

- Mandarint. De hármat, hogy a többieknek is maradjon. És narancslevet, mert az nagyon egészséges. A mama mondta.

- Ha a mama azt mondta, nem lehet vita. Vásárlás közben ugyan meglepve kellett tudomásul vennem, hogy a "lila csoki" is nagyon egészséges, Zsuzsi szervezetének feltétlenül szüksége van rá, s hasonló a helyzet néhány más aprósággal is, de a nagyszülőknek az a kellemes lehetőség adatott, hogy elkényeztethetik unokáikat.

Hazafelé Zsuzsi elszótlanodott. Nagyokat ásított, s bennem békés délutáni szundikálás reménysége sejlett föl. Zsuzsi mintha megsejtette volna, mire gondolok, rám nézett, s kicsit esdeklő hangsúllyal ezt mondta: "Ha alszunk, hagyd nyitva az ajtót, és vigyázz rám!" Kis szünet után hozzátette: "Mint most. Olyan jó meleg a kezed."

Hideg volt, de én elolvadtam.

Rónay László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu