Szent Margit és az amerikai palacsinta

Sorban állunk mindannyian. Nap mint nap. Az ábécében, a postán, a bankban, a bérletpénztárnál, a jegypénztárnál, a büfében, sőt, olykor még az újságosnál is. Ki jobban, ki rosszabbul viseli az efféle mulatságot. Többnyire unatkozunk, bosszankodunk; igyekszünk a rövidebb sorba állni; méregetjük, melyik halad gyorsabban; kipécézünk magunknak a szomszéd sorból valakit, és az ő haladási sebességén mérjük le, jól döntöttünk-e vagy sem - egyszóval igyekszünk valahogyan túlélni ezt az időt, és talán nagyon ritkán figyelünk arra, aki a sor végén vár bennünket: az eladóra, a hivatalnokra, a postáskisasszonyra. A múltkoriban elgondolkodtam, vajon képes lennék-e az ő munkájukat elvégezni.

Azt hiszem, elsősorban a munka monotonitása riaszt. Őszintén mondom, hogy minden tiszteletem azoké, akik ilyesféle munkát végeznek, és még mosolyogni is van energiájuk. Képesek kedvesek lenni, tudnak örülni és személyes kapcsolatba lépni az eléjük érkezővel. Ugyanakkor azokon sem csodálkozom, akik a végeláthatatlan ismétlődésekbe belefásulva, emberből puszta munkaerővé változnak. Nem csodálkozom rajtuk, csak nagyon sajnálom őket.

Elhatároztam, hogy keresek valakit, aki a fásultság tökéletes ellenpéldája lehet. Valakit, aki az egyhangúságot nem átokként, nem túlélendő feladatként éli meg. Hölgyeim és Uraim, jelentem, megtaláltam az illetőt.

Egy budapesti férfiről van szó, aki egész álló nap ugyanazt a mozdulatsort végzi. Budapest egyik forgalmas terén - nem is messze a szerkesztőségtől - dolgozik: gofrit süt, tölt, ad át, pénzt vesz el, visszaad. Majd újra süt, tölt, átad - és így tovább, reggeltől estig.

Gyakran járok arrafelé, a busz is ott áll meg; mindig sor kígyózik a gofriárus előtt. Egyszer beálltam én is. Figyeltem a férfit. Minden palacsintát olyan műgonddal vesz ki a sütőből, olyan alaposan ken meg, olyan szeretettel hajt össze, takar papírszalvétába, mintha élete első és egyben utolsó gofriját sütné. Amikor rám került a sor, csokoládésat választottam. - Biztos? - kérdezte mosolyogva. Vette a tésztát; most még meggondolhatja - figyelmeztetett -, ne legyen inkább felemás? Mindezt derűsen, nyugodtan, szeretettel: abban a percben hárman léteztünk csak a világon: ő, én és az elkészítendő gofri.

Ez az ember nem kereskedik, hanem szolgál. Nem lenézi a vevőt, hanem alázattal kiszolgálja. És nem utolsósorban: szereti, amit csinál. Lehet, hogy őrült gondolat, de a gofriárus mindig Árpád-házi Szent Margitot juttatja eszembe.

Örök és nehéz kérdés: hogyan szemléljük ma azokat a szenteket, akiknek az életformája egyáltalán nem ültethető át mai világunkba? Hogyan tiszteljük azokat, akik első pillantásra inkább riasztanak, mint vonzanak bennünket? Egyértelmű, hogy Margitot nem a mosdatlansága és önsanyargató aszkézise miatt tiszteli a mai kor embere. Sokkal inkább azokért az erényekért, amelyek évszázadok elteltével is ragyogóak. Mert Margit nem a maga dicsőségét kereste, hanem szolgált. Nem azt nézte, hogy ki fiát vetette elé a Gondviselés, hanem válogatás nélkül, mindenki felé alázattal fordult. És végül: képes volt tudatosan, bölcsen szeretni mindazokat, akikkel együtt élt.

Nem kétséges: a monoton munkába valóban bele lehet őrülni. Van azonban másik lehetőség is: minden munkát, a lehető legcsüggesztőbb robotot is meg lehet tölteni tartalommal, szeretettel, szolgálattal. Ezt üzeni számomra a Nyulak szigetén imádságba, munkába és aszketikus szeretetbe merülő Margit - és ezt üzeni a ferencesek szomszédságában dolgozó férfi.

Árpád-házi Szent Margit neve napját január 18-án ünnepeljük. Isten éltesse, és Margit közbenjárása erősítse mindazokat, akik ilyen vagy olyan formában, tudva vagy tudatlanul az ő életeszményét követik ezen a földön. Isten éltesse a boldog, derűs, másokat is felvidító gofrikészítőket.

Balázs István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu