Tüskés Tibor

Félház

A férfi a folyó felől érkezett. Előzőleg megállt a parton, merengve nézte a hullámok fodrozódását, a lenyugvó napnak a felhők mögül előtörő sugarait, a vár épületeinek csipkés rajzolatát. Vasárnap este volt, a rá váró föladatra gondolt. A darab tizedik előadására koncentrált. Szemével tömött széksorokat látott, füle a feldübörgő tapsot hallotta. Megszokta az ünneplést, a hangos ovációt, a teljesítmény elismerését. Nemrég vette át munkájáért a rangos kitüntetést. Elégedett volt. Végre megkapta a díjat, amire mindig vágyott. Nemcsak hibátlan, szép kiejtését ismerték el, hanem átélőképességét, művészi, alakformáló tehetségét is.

Belépett a palota üvegezett, kovácsoltvas kapuján.

Az épületben évekkel ezelőtt még zárt, miniszteriális intézmény működött. Egyenruhás őr állt a kapuban, csak igazolvánnyal, belépő cédulával vagy idézésre lehetett bejutni. Most az előadásra szóló jegyeket árusítják a kapu melletti, üvegezett fülkében.

A férfi elegáns meghajlással fordul a fülkében ülő idősebb hölgy felé:

- Üdvözlöm, Gizike. Hogy megy az üzlet? Elfogytak már a jegyek mára?

- Fogynak, fogyogatnak, művész úr - igazította meg arcán a szemüveget a pénztárosnő.

A férfi a piros szőnyeggel borított lépcsőkön lassan haladt fölfelé. Ha most kívülről láthatná önmagát, bizonyára azt mondaná az emberről: nem halad, nem megy, nem lépeget, nem jár, hanem vonul. Lassan átszeli a levegőt a legalsó lépcsőfoktól a legfelsőig.

Belépett az öltözővé átalakított kis helyiségbe. Leült a támlátlan székre, belenézett a tükörbe. Vizsgálódó arc pillantott rá vissza. Amikor fiatalon hullani kezdett a haja, roppant zavarta a változás. Az előadói esteken parókát tett a fejére. Végighúzta tenyerét fényes koponyáján. - Vagyok, aki vagyok. Olyannak vállalom magamat, amilyennek látszom - gondolta magában. - Ez az arc már valóban olyan, amilyennek a darab írója elképzelte: "mint a szikla, amelyről minden fölöslegeset lehordott az idő."

Pályája első, meghatározó élménye jutott az eszébe. Vidéki városban kezdte. A színfalak mögött várta, hogy a színpadra lépjen. Ott találkozott a fővárosból érkezett, híres kollégával. Megdöbbenve látta, milyen intenzíven koncentrál, és mormolja maga elé a szavakat. Akkor született meg benne az elhatározás: ilyen művész akarok magam is lenni.

Elérte, amire vágyott. Fővárosi művész lett, főszerepekre hívták meg.

Fölvette a címszereplő egyszerű jelmezét, a fehér inget, a sötét nadrágot, a félszárú csizmát. Festéket nem tett az arcára.

Ismerte a darab korábbi előadásait, a különféle rendezői fölfogásokat, a főhőst alakító színészek játékát. Volt, aki puszta történelmi illusztrációvá tette az 1630-as években játszódó művet. Volt, aki antiklerikális értelmezést adott a darabnak. Arról is tudott, hogy maga az író kétféle befejezést írt a műhöz.

A fiatal rendezővel jól megértették egymást. Hiába van a darabnak két, egymástól eltérő befejezése, a különbség csak látszólagos. Az író a két befejezéssel ugyanazt mondja: az igazság kimondása mindennél fontosabb. "Az erkölcsi törvény minden emberre érvényes. És az igazságot a tilalmon, az erőszakon is át kell lopni... Akit ő meg akar jeleníteni, az nem a XVII. század első felében élt tudós csillagász, hanem a kortárs író, akit a letűnt hatalom nem tudott a kiszolgálójává tenni. Az ő elhivatottságát, az ő meggyőződését, az ő kötelességtudatát kell eljuttatnia a nézőtérre.

A csengő az előadás kezdetét jelezte. A férfi a függöny mögé lépett, és a kukucskáló nyíláson a nézőtérre pillantott. Emberek csak az első két sorban és a terem végén, az utolsó két sorban ültek. Közbül üres, ásító széksorok. A jegyszedő az utolsó sorokban ülőknek most engedte meg, hogy előrébb jöjjenek. De így is csak a terem kisebbik része telt meg.

Némi jóindulattal: félház - mormolta magában a színész. - Érdemes ennyi embernek játszani? Csak ennyien kíváncsiak rám?

A függöny szétnyílt, a díszletek a toszkánai nagyhercegség római palotáját jelezték.

Mérlegelheti-e a jó ügy szolgája, hogy hányan hallgatják?

Gondolhat-e az igazság fölismerője arra, hogy vannak-e követői? Lehet-e az erkölcsi törvényt és az elnyomó hatalmat egyszerre szolgálni? Ezek voltak a színész utolsó gondolatai, amikor a színpadra lépett.

És ettől a pillanattól az előadás utolsó pillanatáig csak az író szavai voltak fontosak a számára. Nem látta az üres széksorokat, nem hallotta a cukorkás zacskók zörgését, nem érzékelte a felvonás végén a gyér tapsot. Beszélt és mozgott, elgondolkozva hallgatott és nyugtalanul járkált, átszellemülve, nézőkről és a teremről megfeledkezve játszott. Félház előtt, teljes szívvel, minden erejével, egész indulattal és elhivatottsággal. Olyan kifejezőerővel, mintha egész sorsát az előadásra, erre az estére tette volna föl.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu