Az élet ajándék

A hatvanéves Bolberitz Pál professzor vallomása a családról, az elvekhez való hűségről, a hivatásról és a küldetésről

Hatvanesztendős korában az ember már pontosan tudja, hogy az élet nem játékszer, amellyel a tudósok és a politikusok kísérletezhetnek. Miközben az emberiség javáról beszélnek, némelyek saját hiúságukat igyekeznek kielégíteni, önnön gazdasági és politikai hasznukat keresik.

Az emberiségnek egyetlen jótevője van: a második isteni személy, Jézus Krisztus, az emberiség megváltója. Ő mondja magáról: én vagyok az út, az igazság és az élet.

Isten azért adta az életet az embernek, hogy ezt a talentumot becsülje meg, őrizze és kamatoztassa. Törékeny cserépedényben hordozzuk ezt az ajándékot. Ezt részben megtapasztaltam, részben tanultam, illetve példákon láttam.

Megtapasztaltam például azáltal, hogy - 1941-ben születtem Budapesten - 1944. december 24-től 1945. február 13-ig Budán egy pincében éltem át az ostromot, miközben a ház ránk omlott. Húgom ott született a pincében. Szüleim és testvéreim életben maradtak, de dédnagyanyám ekkor hunyt el, bátyám pedig majdnem belehalt egy betegségbe az óvóhelyen. Apám élete kockáztatásával mentette meg. A háború után átéltem az éhezés időszakát, a szörnyű inflációt, a nagy nyomort.

Magyarországon igen sikeres volt a kommunista métely, főleg a lelki és a szellemi megrontásban. A mi családunk tagjai - szüleim és testvéreim - ennek ellenére gyakorló katolikus emberek voltak és maradtak. Számos családban az egyik hitetlen lett, a másik elméletileg, a harmadik a maga módján vallásos. Nálunk is történhetett volna így, de hogy másként alakult, kegyelemnek tekintem.

Tudom, mit jelent az, ha a család védettségében az ember világszemléletet kap, amelyet természetesen nem filozófiaóra formájában adnak le, hanem a szülők és a nagyszülők a hagyományok segítségével életstílust élnek a gyermekek, az unokák elé: példát mutatnak és elveket adnak.

Családi indíttatás

Értelmiségi családból származom, apám vegyészmérnök volt, több nyelvet beszélő, művelt ember. Édesanyám tanárnő volt, ugyancsak nyelveket beszélt, aki egész életét a családnak szentelte. Elhunyt bátyám orvosi diplomát szerzett Svájcban, másik bátyám karmester, húgom kutató biológus, öcsém pedig építész.

Apám hidrológusként a víz kémiájával foglalkozott, akit a kommunista rendszerben félreállítottak, mert kapitalista bérencnek tekintették - némi iróniával mondom: ma a legnagyobb erénynek számít, ha valaki a nyugati kapitalisták bérence. Az államosításig a svájci tulajdonú Wander gyógyszergyár igazgatója volt - az Ovomaltin tápszerre az idősebbek még emlékezhetnek -, melyet ma EGIS-nek hívnak. A németekkel és a kommunistákkal szemben egyaránt a gyár érdekeit védte, aminek következtében azután lecsukták, szabadulása után pedig állás nélkül maradt. A nyilasok majdnem kivégezték, a szovjetek majdnem elhurcolták, úgy szökött meg a malenkij robot elől. Nem adta el a lelkét sem a náciknak, sem a kommunistáknak.

Az első meghatározó élményem tehát az volt, hogy íme egy ember, aki a családjának példát mutat: elvei vannak, amelyekért áldozatot is képes hozni.

Közvetlenül a háború után, majd a kommunizmus idején is voltak gazdag gyermektársaim, akiknek a szülei júdáspénzből gazdagodtak meg. Nekem is tetszett volna, ha ugyanolyan ruhát vagy játékot kaphatok, mint ők. Emlékszem, amikor a legidősebb bátyám 1956-ban disszidált, tőle örököltem az első hoszszúnadrágomat.

A mustármag reménysége

Harmincöt éve vagyok pap Magyarországon - nem disszidáltam, pedig megtehettem volna -, s szomorúan látom, hogy a közgondolkodás szerint a szülő egyetlen feladata az, hogy gyermeke számára megteremtse az anyagi javakat, s elősegítse a remélt karriert.

Édesapám és édesanyám - akik tökéletesen megértették egymást, nagyon szép házasságban éltek - nem így gondolkodott. Ugyanis másféle nevelést kaptak 1945 előtt. Az ő értékrendjükben meghatározó volt, hogy az ember tisztességesen és becsületesen végezze el a munkáját, s a hivatásának éljen. A becsület, a tiszta lelkiismeret fontosabb az anyagi jólétnél.

Ennek ellentéteként már gyerekként láttam, hogy az a gyerek, akivel együtt ministráltam, rövidesen úttörő lett. S akivel elsőáldozó voltam, másnap följelentett, mert templomba jártam.

A boldogságot nem a külső körülmények adják, hanem a belső tartalom: ha megvan a lelki egészség - s ezen elsősorban azt értem, hogy a Jóisten meg van elégedve velem. A tiszta lelkiismeret és a test egészsége együttesen fontos, mert ha testünk beteg, akkor az lelkünkre is visszahat.

Ma is sok kiváló szülő van, akik példás családi életet élnek, több gyermeket vállalnak, elveik vannak és kiállnak az egyház mellett. Rendszerint nem hallunk róluk a nyilvánosság előtt, talán ezért alakult ki az a benyomás, hogy az országban igen rossz a helyzet. Pedig nem olyan szörnyű. Az életpéldák mutatják, hogy az isteni kegyelem működik. Azért vagyok pap, azért tartottam ki a hivatásom mellett, mert a Jóisten mindig megmutatta a mustármag reménységét.

Hitoktatás régen és ma

Ugyanolyan gyermekkorom volt, mint a többieknek: közös programokat szerveztünk a barátaimmal, a Kinizsi sportegyesületben úsztam - az FTC nevét sem volt szabad kimondani - utána pedig vízipólóztam. Az érzelmi töltést az ember körülbelül tízéves koráig megkapja. Nekem megadattak ezek az érzelmi élmények a vallásossággal kapcsolatban is: a ferencesekhez jártam ministrálni, hétéves koromtól énekeltem a Kapisztrán kórusban, amelynek P. Tamás Alajos - ez a csodálatos ferences atya - volt a vezetője. A világiak együttműködését a papsággal és a szerzetesekkel nem a második vatikáni zsinat után ismertem meg, hanem már 1945-től. Azt pedig, hogy a világiaknak milyen aktív szerepe van az egyházban, a Regnum Marianumban éltem meg, ahol illegálisan tanultam hittant és vettem részt a cserkészetben, tartva attól, hogy bármikor lecsukhatnak bennünket. A nagyobb fiúk tanítottak hittanra, az atyák pedig egyik lakásról a másikra járva látogatták a kisközösségeket. Felismertem, hogy megfelelő papi vezetés mellett az egyházat a világiak is vezethetik, és felelhetnek érte, hiszen súlyos áldozatokat hoztak érte, akár a letartóztatást is vállalták. Kiváló papokkal és példájukkal találkoztam az egyházüldözés során - a nagyszerű piarista, Szemenyei atya tanított például ministrálni.

Szomorúnak találom, hogy az Antall-kormány idején, amikor Andrásfalvy Bertalan volt a kultuszminiszter, s be akarta vezetni minden iskolában a hit- és erkölcstanoktatást, a baloldali és ateista többségi gondolkodású parlament megakadályozta ezt. Az Antall-kormány idején is a parlament többsége baloldali, ha nem is kommunista, de baloldali szemléletű, tehát mindenképpen istenellenes és egyházellenes gondolkodású ember volt. Az ötvenéves kommunizmus gyümölcsei ültek ott túlnyomó többségben. A közép- és kelet-európai országok közül Magyarország eléggé vezető szerepet játszik abban, hogy az ateista, materialista világnézetnek - ha nem is a vörös csillag megvilágításában, de - most a nyugati liberális materializmus igézetében viszik tovább a hagyományát.

A hivatás

A Jóisten apró dolgokból rakja össze az ember hivatását. A papi hivatást nem szabad úgy elképzelni, hogy Isten az embert üstökön ragadja, mint Szent Pált a damaszkuszi kapunál - ilyen is előfordulhat -, hanem apró mozaikszemekből áll össze a kép.

Lassan kialakult bennem egy olyan szemlélet - s ebben igen jelentős szerepe volt lelki atyámnak, Liska Zoltánnak, aki egészen kiváló világi pap volt -, hogy végül én mondtam ki: pap akarok lenni. S akkor a Jóisten még egy kicsit megváratott, hogy értsem meg: nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket.

Amikor ugyanis 1959-ben érettségiztem, s már pap akartam lenni, igen sötét volt a politikai helyzet. A Központi Papnevelő Intézetből az Állami Egyházügyi Hivatal kilencven kispapot távolíttatott el saját püspökeikkel, mert nem vettek részt a békegyűlésen. Antall Józsefnek, osztályfőnökömnek pedig akkor vonták meg tanári működését, s az egész osztályt kollektív büntetésben részesítette Benke Valéria, művelődésügyi miniszter, aki az 1956-os forradalom kitörésekor a rádió elnöke volt. Az ő rendeletére két évig politikai megbízhatatlanságból az egész osztályunkat eltiltották a továbbtanulástól. Előfordult, hogy valakit véletlenül fölvettek, majd amikor az előbbiekre rájöttek, azonnal kirúgták.

Akkori szemmel nézve nehéz próbát jelentett ez számomra, visszanézve azonban a Jóisten eszköze volt, hogy megváratott azért, hogy érlelődjön a hivatásom. 1961-ben kezdtem el a szemináriumot Esztergomban, addig a Központi Antikváriumban dolgoztam, illetve autó villanyszerelő szakmát tanultam.

A tudományos érdeklődést Antall József indította el bennem, ő tanította meg, hogyan kell összefüggésekben gondolkodni. Előbb a történelem érdekelt, az elméleti közgazdaságtan, művészettörténet, majd feltámadt bennem az etikai kérdések iránti kíváncsiság, s ebből alakult ki bennem a teológiai érdeklődés.

Gimnazistaként olyan közegben éltem osztálytársaimmal, amelyben a vallásosság nem volt természetes. A világnézeti vitákban meg kellett védenem saját, hívő világnézetemet. Kifejezetten apologetikus, érvelő, tehát az észérvekre építő beállítottság alakult ki bennem, mert úgy gondoltam, hogy észérvekkel meg lehet változtatni az emberek világnézetét.

Ma már sokkal óvatosabb vagyok ebben a vonatkozásban, de még azt sem zárom ki, hogy világnézeti szempontból észérvekkel is lehet hatni egy emberre. Isten téríti meg az embereket, én pedig csak eszköz vagyok ehhez.

Értelmes hit

Gál Ferenc professzor úrnál doktoráltam 1969-ben, később Lékai bíboros kiküldött a Pápai Magyar Intézet ösztöndíjasaként Rómába filozófiát tanulni, mert akkor éppen filozófusra volt szükség - közben ugyanis már teológiai tanár voltam az esztergomi szemináriumban. A jezsuiták egyetemére, a Gregoriánára jártam, s ott olyan filozófiai szemléletet ismertem meg, amely értelmileg próbálja alátámasztani a hit által megismert, kinyilatkoztatott igazságokat.

Amikor Paskai bíboros úr tanszéke 1978-ban megüresedett - ő ugyanis akkoriban az egyes számú keresztény bölcseleti tanszék vezetője volt - Lékai bíboros úr ajánlotta, hogy pályázzam meg a helyet. Azóta vezetem az egyes számú keresztény bölcseleti tanszéket. Hozzám tartoznak a filozófia szisztematikusabb tárgyai, hiszen a filozófiának a teológia megalapozásában nagy jelentősége van.

A hittudományi karon híres tanáraim voltak, amiért hálás vagyok a Jóistennek. A régi egyetem nagy tanárai ekkor még tanítottak: Kecskés Pál, a filozófus, Radó Polikárp, a liturgia és a dogmatika professzora, Szörényi professzor, a szentírástudomány kiváló alakja, Gál Ferenc professzor, akinek később kollégája lettem.

Tudományos és oktatói tevékenységemet igyekszem úgy végezni, hogy folyvást tovább képezve magam átadjam a jövendő papi nemzedéknek és a világi hallgatóknak azt, amit kaptam. Papként pedig azt a célt szolgálom, hogy értelmileg is alátámasszuk azt, amit a hit által elfogadunk, így hitünk értelmes hit legyen, s ezáltal életünk értelmet találjon.

Lejegyezte: Elmer István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu