Ki igazol minket?

Az egyháziak átvilágítása a közelmúltban ismét a publicisztika kedvelt témái közé került. Első látásra kívánatos folyamatról van szó: aligha van más szervezet, melynek tisztasága fontosabb volna. Az első kérdés tehát az, hogy az átvilágítás, azaz egyes bűnök nyilvánosságra hozása valóban megtisztuláshoz vezetne-e? Az egyházat minden bűn megsebzi, s minden bűn az egész egyházat sebzi meg. Az árulás, a besúgás egy a bűnök közül, melyek megsebezhették az egyházat. Kitüntetett kezelésére azonban semmi ok nincs; ilyen módon érvelhetnénk amellett is, hogy bármely más bűnt is fel kellene fedni.

A hívő embert a bűn híre szomorúvá teszi, de nem feledhetjük, hogy ítéletet mondani felettünk az irgalmas Isten fog. A történelmi igazság kutatása ettől még fontos, és megrendítő az, ha egyének és közösségek bocsánatot kérnek (elsősorban a megbántott Istentől, másodsorban a megsebzettektől). Azonban valamennyien bűnös emberek vagyunk, és napról napra Isten bocsánatából élünk. Semmi okunk nincs arra, hogy azt feltételezzük, hogy a bukott rendszerrel való ilyen-olyan együttműködés nagyobb kárt okozott, mint bármely más hűtlenség, amit mások, de mindenekelőtt magunk elkövettünk vagy elmulasztottunk Krisztus tanúiként. Akit megérintett már a bűnösség tudata, tudja, miről van szó, és tudja: az, hogy ezt vagy azt a bűnt nem követtük el, sokkal inkább megkísértettségünk hiánya, azaz Isten ajándéka, mintsem a mi erkölcsi teljesítményünk, és így Istennek és nem magunknak köszönhetjük. Így aligha van helye az emberi számonkérésnek, de nincs helye a botránkozásnak sem. Tomka FerencAz Egyház bűnei? című, idén megjelent könyvében foglalkozik a legújabb kori egyházi vezetők méltatlanságának kérdésével is, megvilágítva a kérdés rendkívüli összetettségét.

Az átvilágítás, a megtisztulás mostanság emlegetett programja egy két évszázados torz gondolkodás folyamába illeszkedik. A felvilágosodás nyomán kialakult hatalmi viszonyok az egyházra a társadalom erkölcsi rendje fölötti őrködés szerepét osztották, illetőleg az egyház ezt a szerepet vette magára (ma is megfigyelhetjük, hogy a pártprogramok egyházakra osztott szerepében és az egyháziak hazai nyilvános megszólalásaiban egyaránt a nemzet erkölcsi megújulásának szüksége és a közjóért való munkálkodás visszhangzik). Az alapjaitól, okaitól függetlenített erkölcs azonban béklyó vagy ideológia lesz, hirdetője vagy vaskalapos erkölcscsősz, vagy a déltengeri delfinek jogaiért harcoló aktivista. A keresztény embert alapvetően nem erkölcsi magasabbrendűsége különbözteti meg a többi embertől, hanem egy, a megkereszteltsége folytán fönnálló eltörölhetetlen ontológiai tény: hogy Krisztushoz tartozik. Minden egyéb következmény.

A papok, püspökök esetében hasonló a helyzet: persze vágyunk arra, hogy minden szempontból minél kiválóbb papjaink és püspökeink legyenek, mégse emberi kvalitásaik határozzák meg a viszonyt a hívő és a papja, püspöke között, hanem az a szentségi-kegyelmi állapot, ami a nem hívő számára nyilván érthetetlen (Graham GreeneHatalom és dicsőség című regénye gyönyörűen tanúskodik erről). Figyelmünket az emberi élet nagy kérdéseinek megválaszolására kell összpontosítanunk (hiszen e kérdésekre Krisztus személyében választ kaptunk: ezt az örömhírt kell az egyháznak a népek között hirdetnie), nem pedig szabályok - esetleg tiszteletreméltó erőlködéssel érvényesített - betartására. Nem a mi erőlködésünk, nem egy morális program végrehajtása tesz minket igazzá, hanem Jézus Krisztus.

Az ember helyzete ebben a viszonyban is a koldusé, aki folyamatosan kér. A tiszta, jobb világ vagy egyház emberi erőre épülő kísérletei eddig mindig elbuktak. Isten népében nem érvényesülhet ugyanaz a logika, mint a világ politikai közösségeiben. Nem a világ előtt kell tisztának látszanunk, s végképp nem valamilyen fontos, de részleges szempont alapján, hanem azzal a szemmel, azzal a szeretettel kell egymásra néznünk, ahogy Isten lát minket. Az átvilágítás gondolata azonban más szempontból is aggályos. A magyar egyház évezredes történelme során soha nem élt olyan szabadságban, mint a rendszerváltozás óta eltelt évtizedben. Igaz ez akkor is, ha erre a szabadságra kisemmizetten, sőt sok szempontból üldözőitől és saját gyengeségétől is beszenynyezve érkezett el. Azonban zsákutca lenne, ha most - végre megszabadulva az állam évszázados (segítő vagy elnyomó) gyámkodásától - ismét az államhatalom segítségével (egy elfogadhatatlan körülmények között létrejött ügynöklista nyilvánosságra hozásával) törekednénk belső ügyeink rendezésére. Ahogy a jogállamot sem lehetett a jogállamisággal ellentétes módszerekkel (például viszszamenőleges hatályú büntetőtörvényekkel) kiépíteni, úgy az egyház szabadsága, a vallásszabadság tényleges érvényesülése sem használhatja fel az állami elnyomó erőszak mocskának eredményeit.

Schanda Balázs

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu