Kipke Tamás

(az árulás)

Most indulnak, Balázs nem látta őket, alig szűrődött be valami fény az utcáról a szerzetesi gimnázium negyedik emeleti hálótermébe, Balázs nem látta őket, de tudta, egyikük most kel ki ruhástól az ágyból, nem tudnák csöndesebben?!, lehet, hogy nem alszik még mindenki, akinek aludnia kellene. Valami van a levegőben, ne menjetek!, villanyoltás előtt még egyszer próbálta lebeszélni három barátját erről az éjszakai titkos kimenőről...

Valami van a levegőben, Balázs csak ennyit mondott a mosdóban, a fogmosást lezáró két gargalizálás között, bár harsogva csobogott a víz nem lehetett biztos benne, nem hallja-e valaki más is a beszélgetésüket, így nem mondhatta el, hogy Gottlieb testvér az ügyeletes ezen a hétvégén is, aki nagyon szeretné bizonyítani nélkülözhetetlenségét. Teofán atya egy elejtett megjegyzéséből következtetett erre Balázs, "talán ez lesz az utolsó szolgálata", Teofán már régen észrevette, hogy valami nincs rendben Gottlieb körül, a fiatal szerzetestanár úgy látta, különös arckifejezéssel közeledik a fiúkhoz ez a majdnem ötvenéves férfi, balsejtelmét egyedül az igazgatóval osztotta meg, aki erre azonnali hatállyal fölmentette Gottlieb testvért fürdőmesteri megbízatása alól, ami az alagsori tusolóban a zuhanyozás vezénylését jelentette. Gotika, ahogy a fiúk csúfolták, attól kezdve a sekrestyében töltötte ideje nagyobb részét, miseruhát hajtogatott, kelyheket törölgetett, bort és vizet porciózott a kis üvegkancsókba, faszenet hevített a litániák előtt a tömjénezéshez, Teofán és az iskolaigazgató pedig kellemetlenül érezte magát, hiszen semmi bizonyíték nem volt Gottlieb ellen, a lapos pillantásokat és a futó érintéseket talán nem kellett volna baljós jeleknek látni, de mégsem tudták nem annak látni.

Valahogy újra fölparázslott az egészen soha ki nem hűlt gyanakvás a rendházban, nézték egymást a szerzetesek a refektóriumban a boltívek alatt, vajon ki lehet az, akitől minden a fülekbe jut, és vajon hányan vannak azok, akik tudják, hogy amazok ott mindent tudnak, lehet, hogy egyeseknek az a dolguk, hogy ezt tudatosítsák itt bennünk, vajon hányan vannak, akikkel rendszeresen találkozik valaki, lehet, hogy úgy kellene kérdezni, hányan vannak, akikkel nem, hányan, akiket nem zaklat senki azért, hogy beszéljen, és ők mivel érdemelték ki ezt a kegyelmi állapotot, és egyáltalán, az-e a fontos, hogy ki találkozik velük, vagy az, hogy ki súg?, az a kérdés, ki áll szóba velük, vagy az, hogy mit mond el nekik és mit nem?, ha nincs kísértés, nincsen erény sem, de ha az ember a lejtőre kerül, van-e megállás?, de hát elkerülhető-e a lejtő?, mutasson valaki egy talpalatnyi sík felületet ebben a házban, ebben a városban, ebben az országban, vagy akár az életben, lehet itt becsületesnek maradni?, a romlottság talán az ember létállapota, már az ősbűn óta, de hát ez nem valamiféle cinikus mentegetőzés?, minden mentegetőzés cinizmus, a cinizmus a félelem terméke, én is félek, de ki az, aki nem, legföljebb annyi bátorság maradt bennem, hogy ezt be merem ismerni, legalább olykor, imádkozunk és árulkodunk, imádkozunk, mert árulkodunk, vagy éppen árulkodunk, hogy imádkozhassunk.

Keserű töprengései közben Teofán atyának eszébe jutott az a majdnem húsz év előtti augusztusi éjszaka, amikor megjöttek a ponyvás teherautók, Gottlieb testvér nem volt képes kijönni a vécéről, az egyenruhások azt hitték, el akar bújni, pedig csak annyira, mint a szükségét végző vadállat, kivonszolták, percek alatt összefélte magát szerencsétlen, úgy, bűzlő csuhában taszigálták föl a többiek mellé a kocsira, "beszart barát", ordították utána, ő reszketett és szégyenkezett, "mi lesz velünk?!", rimánkodott, míg Anaklét atya rá nem ripakodott, ne ezt szégyellje, ez csak kellemetlen, azt szégyellje, ami ennek az oka, a bűn és a kishitűség, ha már megalázták, ne hablatyoljon itt az emberi méltóságról, végre félreérthetetlen jelet adott magának az Isten, hogy szarban van, énekeljen Te Deumot ezért a fájdalmas, de reményteljes fölismerésért", az ávósok sehogy sem értették, miért zeng a ponyva alól a kicsit reszkető hangú, de elszánt istendicséret, a testvér kétszer akart később öngyilkos lenni, de talán mégsem akart igazán, mindig idejében rátaláltak, talán csak a gyóntatója tudja, mit akart jelezni ezekkel a kétségbeesett, segélykiáltásnak is felfogható kísérletekkel...

Most is itt áll, szemben, ő lenne a hatalom füle?, minden szerdán egyedül indul sétára a hegyre, nem nehéz elképzelni, de ő lenne az egyetlen fül?, a hatalom, úgy tűnik, legalább sztereóban hallja mindazt, ami elhangzik ezek között a falak között, nem marad titokban semmi, lehet, hogy ezzel a szörnyűséggel az Isten figyelmeztet minket, mint őt akkor a saját mocskával, olykor nem vagy túl tapintatos, Uram, el kell innen menni, de hát hova lehet mennie egy szerzetesnek?, lehet, hogy most éppen az a hivatás lényege, hogy kitartsunk, hogy ha kell, akár egyetlenként is, aki nem..., és anélkül, hogy a csuhám ujjával fényesítgetném hozzá a glóriámat?

Teofán atya minderről csak egyszer, hosszú évekkel később beszélt Balázsnak, régi kedves tanítványának, amikor az az újra induló városi napilap riportereként nyomozni kezdett az utóbbi évtizedek szörnyűségei után. "Többet tudok annál, amit elmondhatok", dünnyögte az öregedő pap, "de talán sokkal kevesebbet annál, hogy egyáltalán szabad volna megszólalnom", aztán másra terelte a szót, Gottlieb testvér akkor már régen halott volt...

(Részlet a Roncshíd című regényből. A könyv az Új Ember könyvesboltjában kapható.)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu