Krakkói jegyzetek

Kékvérkép

Szombat délben lengyel arisztokraták egy csoportja érkezik a kávéházba. A boltív alatt ülök, a szélesre tárt franciaablakban, onnan csodálom a látványt. Négyes-ötös csoportokban jönnek - nyilván taxik porciózzák őket -, öszszesen harmincan, s meglepően sok közöttük a fiatal. Ruházatuk oly élesen elüt az utca amúgy nem rosszul öltözött forgatagától, hogy képtelenség nem utánuk fordulni. Az urak különleges szmokingban feszítenek, némelyikük leginkább egy admirálisra emlékeztet, talán Latinovits Zoltán első debreceni szerepének délceg hajóskapitányára. A hölgyek nem kevésbé dekoratívak: kivétel nélkül kalapot viselnek, igen, széles karimájú kalapköltemények villognak a nyári napsütésben, Léda árnyékos kalapjának egyenes ági rokonai. Párizsi divatbemutatók kifutóin sétálnak ilyesféle fejfedőkkel, ilyesféle kosztümökben a modellek - s tessék, most itt, Krakkóban, tőlem három méterre pompáznak. Hátra is dőlök a nádfonatos karosszékben, és elégedetten nyugtázom, hogy legalább ezer frankot megspóroltam.

Ahogy helyet foglalnak, társalognak, előadják magukat: hallatlanul természetes kecsesség, kifinomult elegancia, modor. Génjeikben hordozhatják a társasági viselkedés elemeit, számukra ez a normális élettér, a közeg. Az idősebbek külön asztalnál kávéznak, előttük szalaggal átkötött, tokba bújtatott oklevelek: valamiféle rehabilitációs irat vagy jubileumi köszöntő lehet... Más már nem is történik, hiába meresztem a szemem: ülnek, lengyelül nevetgélnek, a hölgykoszorú habos almás pitét villáz. Egyszerűen csak vannak - és már ezzel elbűvölnek.

Átlényegülés

Vasárnap este, egy mellékutca árnyékos kapualjába húzódva, ötven év körüli, napszemüveges férfi egy kommersz feldolgozást hegedül. Még a laikus fül is könnyedén megállapíthatja, hogy játéka csapnivalóan hamis, tökéletesen dilettáns, bizonyos fogásokkal rendre gondjai vannak. Mindebből naplementénél is világosabban következik, hogy megállok előtte, és a szokottnál többet, két zlotyt dobok ásító tokjába. Egy professzionális zenészért soha nem állnék meg: abban, hogy valaki hibátlanul remekel, semmi kunsztot sem látok - egy hamisan cincogó, kapualjban szégyenkező amatőr mellett ellenben nem lehet csak úgy elsétálni. Őt gúnyolhatják, semmibe vehetik, elfelejthetik, ő teljességgel védtelen - tehát megállok és védelmezem. Amikor gyönge vagyok, akkor a legerősebb, súgja tudálékosan egy cingár paradoxon, s a hegedűtok mélyére pillantva igazat kell adnom neki.

Telnek a percek, lassacskán sötétedik, s a tömegvonzás elve alapján már hatfőnyi közönség téblábol körülötte. A mű végeztével mi, a hálás hallgatóság szaporán megtapsoljuk, ő, a művész pedig egy pillanatnyi zavart követően finoman meghajol, úgy fogadja az ünneplést. A jelenet megindít. Néhány illuzórikus másodpercre világhírű előadóművész lehet, vérbeli virtuóz, akiért spontán lelkesedéssel rajonganak, aki tapsvihart arat, aki művészetével hódítja meg az értő zenebarátokat. E pár másodpercre minden titkos, hamvába holtnak hitt ábrándozása megvalósul. Nem csupán hatan vesszük körül, és nem a Szűcsök utcájának egyik kapualjában áll, a tócsás járdán, hanem a világ legimpozánsabb, zsúfolásig telt koncerttermének rivaldafényes dobogóján.

Mi, amerikaiak

A televízió közvetítést ad az amerikai hoki ligából: a Los Angeles-i bölények a pittsburghi pingvinekkel mérkőznek. Csuda izgalmas meccs, nem akar megszületni az első gól, majd´ huszonöt percig null-null az állás - a képernyő elé ragadva figyelem, mint gördül (akarom mondani: csúszik) támadás támadás után. Lám, most is, a tizennyolcadik percben: a Los Angeles-iek csatára, Sigmund Palffy megugrik a jobbszélen, kicselezi a megvadult pingvinként rárontó pittsburghi védőt, Alekszej Morozovot, majd Matti Lakkanainent is. Középre adja a korongot, ahol már felajzott bölényként várakozik társa, Vlagyimir Kalinyin. Kalinyin birkózni kezd a ráugró Jaroslav Skudryval és Joe Sakiccsal, végül lő; az elhasaló Dominik Hasek kapusról kipattan a korong, Jean-Pierre Laperriére azonban résen van és felszabadít. A két Los Angeles-i hátvéd, szegény Norstrom Norman és Sulrich Schmidt most aztán loholhat.

Jó kis mulatság az amerikai hoki.

Fajelmélet

Most jut eszembe, hogy mi, európaiak, nem csupán amerikaiak vagyunk, hanem egy személyben ausztrálok is. A helyzet tehát úgy áll, hogy vagyunk mi, Jean, Luigi, Wladyslaw és Józsi - és kívülünk már csak négerek és ferdeszeműek vannak. Ráadásul, ha jól meggondoljuk, ez utóbbiak léte is kétséges: az afrikaiak döntő százaléka ugyanis a nyolcvanas években vendégdiák volt az ELTE-n, az ázsiaiak többségének pedig bejáratott étterme van Pesten, a VI. és VII. kerületben. Egy szó mint száz: van tehát a Duna-korzó, a Fradi, meg az a hét-hétmilliárd magyar.

Zsille Gábor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu