Vidor Miklós

A katlan

Nagy ritkán fordul elő, hogy pontos tájékoztatást kapjunk olyan készülő regényekről, amelyeknek terve már alakot öltött az író fejében, mégsem kerülnek soha nyomdába, végképp álmok maradnak. Álmok, mert aki képzeletében szövögette őket, nem szólal meg többé. Túlságosan súlyos, szorongató vallomást vitt magával, olyat, amelytől menekült is jó darabig, halogatni próbálta, mint az ószövetségi próféták óta minden elhivatott ember a küldetését.

S ezt köznapian úgy fejezte ki, hogy nem akarja elsietni, várnia kell, míg megérik benne, vagy ő maga nő föl ahhoz, amit nem szabad elhallgatnia.

Csak épp a pillanat megválasztása nem mindig sikerül. A körülmények nem kedveznek, sem odakinn a világban, sem a rágyűlt tennivalók közt. (Mintha nem tanultuk volna meg, hogy a valóban jelentős teljesítmények szinte mindig a külső adottságok ellenére születtek meg.)

Egy kis nyugalom kellene, összefogottság, teljes szélcsend, hogy meghallhassuk a belső hangot. Kiszakadni a kötelességek hajszájából, megtalálni a környezetet, amely megvéd a komisz külső zörejektől és szembesít önmagunkkal. Talán kivárni az irgalmasabb évszakot, egy hajnali kert tágas égboltja alatt, hogy a természet ismét visszafogadjon...

Ilyesféle beszélgetések járnak vissza bennem abból az utolsó télből, mikor a Veres Pálné utcai lakásban a saroklámpa alatt üldögéltünk Szántó Tiborral, a pécsi Dunántúl című folyóirat egykori szerkesztőjével, aki méltatlan meghurcoltatása után költözött a fővárosba, hogy végre a saját kézirataival törődjék.

Élesen emlékszem a nem is annyira előttem, mint inkább önmaga előtt fölmutatott bizonyítékra, az összehordott jegyzetekre, a lassan megépülő vázra, a soron lévő regény szerkezetére, amelyről bátran beszélhet már, beavathat, túljutott azon a ködös sejtésen-állapoton, mikor még a rápillantó szemtől is óvni kell. Inkább ingerelte a próba, hogy élőszóban mérje le hallgatóján a hatást. Régi, bevált előkészületi módszer; a maga idején Mikszáth, Hunyady Sándor alkalmazta fehér vagy zöld asztalnál, s Szántó Tibor közelebb állhatott hozzájuk, mint a másik alkathoz, amelyből kivész a közlésvágy, ha elfecsegi a történetet.

És benne már egybeállt, készült rá. Utolsó megjelent regényének befejezésén dolgozott, mikor az alakok már maguk teljesítik be sorsukat, s őt már ez izgatta, elutasította magában a haladékkereső mentséget:

Igen, nekifogok. Most már meg kell írnom a "Katlan"-t.

A címe is megvolt.

Valahol, kopár hegyek közt van a katlan, a kőbánya helyén, amelyik nemrég még működött - kezdte az elbeszélést. - Egyelőre abbahagyták a kitermelést, a munkások elköltöztek a telepről. A berendezést, gépeket hagyták csak ott, egy öregemberre bízták. Más dolga sincs, mint hogy megőrizze tavaszig, mire eldöntik, leszerelik-e az egész bányát végképp, vagy folytatják a munkát. Az öreg a lányával együtt beköltözik a kis kunyhóba, amit kijelöl számára az igazgatóság. Berendezkedik a télre, úgy-ahogy ellátják tűzifával, élelemmel. A völgyi faluba lejárhatnak időnkint pótlásért. Persze nem túl kényelmes a szállítás, egynapos kirándulásba telik, s hóvihar esetén nem tanácsos nekivágni.

Ebből az alaphelyzetből indul a történet, mikor kettejükön kívül nincs más ember a bányatelepen. Aztán megkezdődik a tél, és egy napon magános férfi vetődik a katlanba. Csavargó, vagy mélyebb oka is van, hogy az efféle Isten háta mögötti helyeket keresse? Nem tudni. Befogadják. Tán biztonságosabb is hármasban. És észrevétlenül megváltozik az életük. A semmiből érkezett harmadik fölkavarja az állóvizet, a napok új feszültséggel telnek meg. A hallgatag, tagbaszakadt férfi magával hozott valamit odakintről. Talán épp azt, ami elől az apa és lánya idehúzódott: a nyugtalanságot. Vagy amitől tartottak: a fenyegetést. Idillre vágyódtak - kérges, szikár idillre, de a magukéra -, és a sors utánuk jött.

S aztán már a balladák száguldásával megy végbe, ami hátravan. Az idegen, távol az emberi társadalomtól, hatalmába keríti őket, ő lesz az úr a kunyhóban. S mert a lány kell neki, s az öreg útjában áll, hát elteszi láb alól. És a most már kényre-kegyre kiszolgáltatott teremtés megadja magát. Sejti a valóságot, de elhiszi, hogy az apját szerencsétlenség érte. Elfojtja magában a gyanút, s a némán ráparancsolt hallgatásban tovább él a jövevénynyel. S mire eljön a tavasz, és a hegyi utakon az emberek visszatérnek, mindarról, ami történt, nincs mit beszélni. Elég, ha rábólint a szűkös szavakra, melyekkel a férfi felel meg a kérdezősködőknek: - Meghalt az öreg. Akár a sírját is megmutathatják, ha kíváncsi rá valaki. Van-e természetesebb dolog, mint hogy az öregek meghalnak?

Ennyi a váz, amely most már kidolgozatlan marad. Az írónak nem állt szándékában különösebben egyéníteni alakjait. Egy tömbből faragott, darabos figura mind a három, ösztönlények, amilyeneket a kopár katlanban a nyers dráma megkívánt volna.

S itt megáll a toll, ahogyan negyvenkét éves korában kiesett Szántó Tibor kezéből. Egy elképzelt regény légköre és alakjai. Parabolát készült bemutatni az író? A katlanban megölt lelkiismeret balladájára, a mindenható erőszak hatalmára nem nehéz ráismernünk az 1956 utáni Magyarországon. Találgathatjuk csupán, vajon a megjelenést ellenőrző hivatalos szervek mit szóltak volna hozzá. Mindez azonban fanyar játék már, szemmeresztés az áthatolhatatlan sötétbe.

Ennyi a híradás a regényről, amelyet nem olvashatunk soha. S az utolsó nyom az életében szeszélyesen és alig-alig méltányolt íróról. Ott pillantottam meg tűnődő elszántságában a mezsgyén, mielőtt kiszökött látókörünkből.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu