Elhibázott törvény

Újabb kiterjesztés - újabb buktatókkal

Az elmúlt években bebizonyosodott már, hogy az 1994. évi XXIII. törvény - az egyes fontos tisztségeket betöltő személyek ellenőrzéséről - több ponton elhibázott. Az ok a törvényelőkészítő és törvényalkotó munkában egyaránt keresendő, és meg is található. Azt azonban nem lehet tudni, hogy a törvénytervezet összetákolói a hibát hibára halmozást tudatlanságból, a szakértelmük gyengeségéből következően követték-e el, vagy valamiféle szándékosság is feltételezhető. A törvényalkotók felelőssége sem elhanyagolható, de mentségükre legyen mondva, ők - érthetően - híján vannak azoknak a speciális szakmai és történeti ismereteknek, amelyek az átvilágításként közismertté vált folyamat teljes és átfogó megértéséhez szükségeltetnek.

Mivel a szóban forgó átvilágítási törvény eredendően rossz, a módosításai - kiegészítései és kiterjesztései - is rendre több ponton kritika tárgyává tehetők. Vegyük például az egyházak átvilágításával kapcsolatos elképzeléseket. Akik a meglevő hibás alapokat felhasználva ezzel előhozakodtak, aligha voltak tisztában az államvédelmi-állambiztonságis időkben végzett "egyházi reakció elleni elhárítás" igencsak speciális sajátosságaival, különös tekintettel a fő ellenségnek számító legnagyobb magyarországi egyházra, a római katolikus egyházra vonatkozóan.

A háború utáni években ugyanis az ateista kommunisták a legveszedelmesebb hazai ellenségüknek a római katolikus egyházat tartották. Ez nem csupán azért volt így, mert ezt az egyházat Mindszenty József hercegprímás vezette, de talán egy kicsit azért is. Amint létrejött - szovjet mintára - a hazai elhárító szolgálat, az elsők között kijelölt célterületek egyike a magyarországi római katolikus egyház volt. A felderítési eszközök sorában ezen a területen is a legfontosabbnak az információs hálózat létrehozását tartották, amelyet akkoriban az úgynevezett bizalmi emberek alkottak. Ennek a titokzatos rendszernek az elnevezése az ávéhás időkben ügynökhálózatra változott, majd 1972-től a megváltozott politikai körülmények miatt némileg szelídült.

A magyarországi római katolikus egyház elleni titkosszolgálati belső elhárító munka a kezdeti időben úgy zajlott, hogy a tapasztalatlanságból következően Péter Gábor emberei nagyon sok buktatót nem vettek figyelembe. Teljesen számításon kívül hagyták például a római katolikus egyházon belüli sajátos viszonyokat, a papságon belüli hierarchiát és sajátos lelki kapcsolódásokat. Istentagadó beállítottságukból következően a arra sem figyeltek, hogy a bűnbánat-bűnbocsánat szentsége a papokra is vonatkozik, és a szentgyónás - ha tetszik, ha nem - a titkosszolgálati konspiráció szempontjából rendkívüli veszélyeket rejt magában. Az ügynökhálózat tagjaival szemben a legalapvetőbb elvárás a legszigorúbb titoktartás a konspiráció, ami azt jelenti, hogy a titkos együttműködésről csak a hálózati személy és az őt beszervező és foglalkoztató elhárító szolgálat tudhat, senki más. Ha azonban erről az egyházi vonalon beszervezett hálózati személy a gyóntatójának említést tett, máris jelentős csorbát szenvedett a konspiráció.

Tagadhatatlan tény, hogy így vagy úgy már a kezdeti időkben is és később is az egyházi elhárításnak a római katolikus egyházon belül sikerült papi beszervezéseket végrehajtania. Ennek eredményeként kezdetét vette az információáramlás a hálózati személyektől a belső elhárítás - az 1960-as évek elejétől a BM III/III csoportfőnöksége - felé. Az elhárításnak kezdetben fel sem tűnt, hogy ezen a vonalon jóval kevesebb az együttműködést megtagadó, az abból kibújni szándékozó hálózati személyek száma, mint máshol. Az ő szóhasználatuk szerint a "csuhás" ügynökök tették a dolgukat, a konspiratív találkozókra rendszeresen eljártak, hozták a kulturáltan elkészített jelentéseiket a feladataik végrehajtásáról és megállapításaikról.

Amint az évek múlásával fejlődött az elhárító munka és bővült a különböző operatív módszerek és eszközök alkalmazhatósága, több alkalommal rájöttek arra a belső elhárítók, hogy a római katolikus egyházi vonalon "megvezették", magyarán szólva átejtették őket. Néhány konkrét eset bizonyítottan rádöbbentette erre őket, ám a nagyobb baj az volt, hogy nem tudhatták, hányan nem ismerték fel a valós helyzetet, és mindez nagymérvű bizonytalanságot idézett elő soraikban, ami a szakszerű elhárító munkának egyik legnagyobb kerékkötője lehet.

Néhány esetben az elhárítás konstatálta, hogy a beszervezett egyházi személynek az első dolga az volt, hogy a vele történteket meggyónta a lelki vezetőjének, vagy az egyházi hierarchiában a felettesének, az pedig tanácsolta az újdonsült hálózati személynek, hogy a saját, valamint az egyház érdekében vegyen részt a belső elhárítással létrejött titkos együttműködésben. Ettől kezdve megbeszélték a végrehajtandó feladatokat, azt, hogy a hálózati személy milyen magatartást tanúsítson, és a kapcsolattartó tisztjének milyen jelentéseket készítsen, sőt arra is volt eset, hogy a hálózati jelentéseket közösen készítették el. Előfordult, hogy a papi hálózati személy az egyházi elhárítás valamelyik célszemélyének tárta fel a titkát, és ettől kezdve a célszemély az orránál fogva vezette az ellene dolgozó, őt ellenőrző belső elhárító szolgálatot.

Sok ilyen eset volt, és a leginkább figyelmet érdemlő, hogy soha nem derült ki ezeknek a száma. Amikor a belső elhárítás szembesült az imént vázolt helyzettel, arra a megállapításra jutott, hogy római katolikus egyház elleni operatív tevékenység során be kell kalkulálni minden egyes beszervezésbe és titkos együttműködésbe azt, hogy a beszervezett egyházi személy fel fogja tárni a felettese vagy gyóntatója előtt az államvédelmi-állambiztonsági szervekkel való kapcsolatát. Az állambiztonsági tanintézetekben még az 1980-as évek közepén is azt oktatták, hogy a római katolikus vonalon a hálózati személyeket szinte naponta ellenőrizni kell, megelőzendő a korábban említett félrevezetéseket, dezinformációkat és dezorientációkat. Ez az ellenőrzés pedig hihetetlen energiákat, operatív eszközlekötést és munkaráfordítást igényelt, majdnem többet, mint a célszemélyek ellenőrzése.

Ha az imént vázoltakat az egyes fontos tisztségeket betöltő személyek ellenőrzésére vonatkozó törvény alapján vizsgáljuk, megállapítható: a belső elhárítás tudatos félrevezetésében, félretájékoztatásában közreműködő egykori római katolikus egyházi hálózati személyek formálisan a BM III/III csoportfőnökség (vagy annak valamelyik jogelődje) hálózati személyének számítottak, akik aláírták a hálózati feladatok vállalására vonatkozó nyilatkozatot, és az együttműködés ideje alatt jelentéseket adtak, még ha azt esetleg az elhárítás célszemélyével egyeztetve készítették is el. Mindezek az átvilágítási törvény által meghatározottak szerint az érintettséget megalapozzák, pedig valójában a szóban forgó hálózati személy aktív közreműködésével nem az elhárítás ellenőrizte az egyházat, hanem fordítva, az egyház vezette tévútra az elhárítást.

A legnagyobb baj az, hogy mindez természetesen akkoriban sehol nem volt dokumentálva, ami teljesen természetes, és így az egész háttértevékenységnek nincsenek írásos bizonyítékai, az egykori célszemélyek döntő többsége nincs már az élők sorában, hiszen az események negyven-ötven évvel ezelőtt történtek, az egykori fiatal ügynökök pedig ma már jelentős egyházi pozíciót is betölthetnek. Mivel pedig a történések az évtizedek múltával aligha bizonyíthatók, ha csak egy vagy néhány ilyen esetben mondják ki az 1994. évi XXIII. törvény alapján az érintettséget, az önmagában véve is igazságtalan és megengedhetetlen.

Bálint László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu