"Te azonban az igazak föltámadásakor megkapod jutalmadat"

Urunk Jézus az egyik szombaton betérve egy vezető farizeushoz, hogy nála étkezzék, így szólt hozzá: "Ha lakomát adsz, hívd meg a szegényeket, bénákat, sántákat, vakokat. Boldog leszel, mert ők nem tudják neked viszonozni. Te azonban az igazak föltámadásakor megkapod jutalmadat.

Nyilván nem tiltja a baráti összejövetelt, a kölcsönösség boldog megtapasztalását, de ezt "a pogányok is megteszik". Azt a jót, amelyet a kinyilatkoztatásban még nem részesült ember megtesz, nekünk is meg kell tenni, de a mi igazságunknak (szentségünknek) messze túl kell haladnia azt az emberi jóságot, amely itt a földön megkapja a jutalmát, már csak azért is, mert a mi Urunk valóságos Isten és valóságos ember és nekünk részt adott isteni természetéből.

Keresztségünk és hitünk minket beleemelt a szentháromságos isteni életbe, ahol csak szeretet van, mégpedig abszolút ingyenes szeretet, mert "Szeret az Isten" (1Jn 4,16).

Ez az Isten belső élete, életének "törvénye", amelyet senki és semmi meg nem zavarhat hálátlan viselkedésével. Isten sohasem fogja azt mondani, hogy: "most már elegem van ebből a hálátlanságból. Ha te így viselkedsz, én is így fogok viselkedni teveled." Isten nem mérgesíthető fel, nem változtatható meg. Hálátlanságunkkal nem tudjuk őt kiforgatni a "természetéből", hiszen akkor megszűnne Isten lenni.

De ha ez így van, akkor mit jelent a miatyánkban a következő kérés: "Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek? Arról lenne szó, hogy Isten követne minket; vagyis ha mi irgalmatlanok vagyunk, akkor ő is irgalmatlanná válik velünk szemben? Szó sincs erről! Nem a mi irgalmasságunk váltja ki Istenből az irgalmasságot, hanem egyrészt azért kell irgalmasnak lennünk embertársainkkal, hogy hitelesek legyenek kérő szavaink, amelyekkel Istentől magunk számára irgalmasságot kérünk; másrészt, hogy kimutassuk képességünket arra, hogy az ő irgalmasságát valóban befogadjuk, tudniillik egész emberi lényünkkel kell befogadni Isten irgalmasságát: nemcsak szavakkal, amelyekkel megköszönjük ezt az irgalmasságot, hanem tettekkel is, amelyekkel készek vagyunk tovább adni, benne másokat is részeltetni.

A kárhozat nem a Jóisten megváltozása, nem dühének és gyűlöletének műve, hanem a teremtmény állapota, amelyben maga a szabad teremtmény helyezi magát Isten szeretetének világán kívül. Miért? Létezhet olyan világ, amelyben nincs jelen Isten szeretete és irgalmassága? Igen! Az Isten szeretetét és irgalmasságát szabadon visszautasító teremtményben. Isten azonban senkit és semmit sem semmisít meg. Teremtő szeretetével tartja fenn a kárhozottak létét, akik szabadságukból kizárták ezt a teremtő szeretetet. Ez olyan állapot, mintha Isten haragudna, bosszút állna, megbüntetne: valójában azonban a megátalkodott bűnös bünteti meg magát.

Jézus Szívében, mely az Isten Igéjével lényegileg egyesített szív, nem a bosszú jelenik meg a vele szemben hálátlan emberiség iránt, hanem az irgalmasság. Emberi szívének fáj a hálátlanság. Ez a fájdalom egy sajátos, alig viselhető vákuum az emberi lélekben. Mi is megtapasztaltuk ezt a vákuumot, ezt a feszítő légüres teret a szívünkben, amikor valóban jót tettünk valakivel, nem érdekből, hanem tiszta szeretetből; amikor meghívtuk őt életünk terített asztalához, mert neki nem volt mit ennie, mert a szeretet morzsáira áhítozott, és most jóllakva felkel asztalunktól és elfelejt minket; nem viszonozza a szeretetet szeretettel. Ha most mi ráöntjük haragunkat, mint tüzes lávát, ha most mi is azzal büntetjük, hogy kitagadjuk őt és el akarjuk felejteni, akkor lassan eltűnik lelkünkből az a "természetellenes" üresség, amelyet a minket ért hálátlanság hozott bennünk létre és kielégül a lelkünk, mert visszaütöttünk. Annyiszor jelentkezik ez az üresség a visszaemlékezésben, ahányszor elmeséljük valakinek ezt a históriát, hogy tudniillik milyen hálátlanul, galádul viselkedett velünk az, akit mi életünk asztalához meghívtunk. Van, aki egy életen át és naponta így érzésteleníti azt a fájdalmat, amit magában hordoz. Közben templomba jár, Jézus keresztáldozatának vértelen megjelenítésében akarván részesülni (ez a szentmise) és nagyokat imádkozik; valójában azonban semmi köze Jézus lelkéhez, hiszen a megváltás ellenére él.

A mi életünkben az igazi keresztény (krisztusi) helyzet, lehetőség, esemény éppen az, amikor Jézussal egyesülve csendben viseljük, hordozzuk azt az ürességet, amelyet a hálátlanság, a viszonzatlan jóság, a megcsúfolt szeretet létesített a lelkünkben.

Ekkor szól nekünk a boldogságmondások egyike: "Boldog leszel... az igazak föltámadásakor megkapod jutalmadat." A Nyolc Boldogságból megtudhatjuk, hogy ez a jövő idő ("leszel") valamiképpen jelen idővé vált azok számára, akik befogadták Isten országát, amikor hittek Jézus Krisztus halálában és feltámadásában és részesültek a Szentlélek kiáradásában. Ha erre figyel az ilyen benső feszültséget hordozó, Jézussal egyesült hívő, akkor tudnia kell, hogy boldog, s ez több, mintha érezné a boldogságot. Aki ezt éli - nemcsak olvassa e sorok által - az tudja, hogy valóság a "boldogok, akik sírnak" kijelentés - mert semmi sem egyesít jobban Jézussal, aki a mi Életünk, mint ez a magatartás.

Barsi Balázs OFM

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu