Nagyboldogasszony és Szent István ünnepén befejeződött a magyar keresztény államiság millenniumának ünnepségsorozata

Imádd Istent, élj a hazádért

Ünnepre emelkedett a nemzet augusztus közepén. A magyar keresztény államiság ezeresztendős megünneplésének másfél évig tartó sorát zárta le a hivatalosan főegyházmegyei eseménynek nevezett, de valójában országot és nemzetet mondó-hirdető Nagyboldogasszony napi ünnepség a Szent Korona jelenlétében augusztus 15-én Esztergomban és a hagyományos Szent István-napi Szent Jobb körmenet Budapesten. Augusztus 20-án azonban az ország számos pontján emlékeztek, ünnepeltek, fohászkodtak, imádkoztak - magyarok, magyarul, oly módon, hogy reménnyé váljon az ezeresztendős emlékezet. A Magyarok Nagyaszszonya ünnep és Szent István napja összetartozik. Csak ennek az egységnek a fényében érthetjük meg igazán, mit ünnepelt, mit kíván reménnyé váltani a nemzet a millennium alkalmával. Seregély István egri érsek, a Magyar Katolikus Püspöki Kar elnöke a Szent István-bazilikában így fogalmazott: "Itt kell maradnunk. Máshol csak idegenek lehetünk. Itt lehetünk másokkal egyenrangú emberek, keresztények és magyarok. Szülőföldünk eddig is lehetővé tette és ezután is lehetővé teszi az emberi létet. Hozzá Isten senkitől sem tagadja meg eligazító szavát és erőt adó kegyelmét Jézus Krisztusban. Tenni pedig nekünk kell magyar szívvel, ésszel és szorgalommal. Senki se beszéljen le erről minket új idők új ábrándjaival, melyek mindig kancsalul festett egekbe néznek." Bölcskei Gusztáv református püspök Nagyboldogasszony napján az esztergomi bazilikában pedig ekként fogalmazott: "Ünnepelni felemelt fővel lehet. Lecsüggesztett, lehorgasztott fővel csak gyászolni. Az ünnephez a felemelt fő illik. A felemelt fő adja meg az ember méltóságát, s egy nép méltóságát is... A felemelt tekintetű egyén és nép lát. A bibliai-realista alapon gondolkodó keresztény ember egyszerre lát a lába elé és a látóhatár, a határok és a csillagok fölé. Mert az igazi ünnepben ez is benne van: megtanít messzebbre látni. A rövidlátó népek, a rövidlátó országok nem jutnak messzire. Ezen a napon azért adunk hálát Istennek - felekezeti különbségre való tekintet nélkül -, hogy olyan ember viselhette elsőként az itt lévő koronát, akinek megadatott a messzebbre látni tudás ajándéka. Mert akinek ez megadatik, s aki ezt nem önmaga nagyságának, kiemelkedésének, hanem mások, a rábízottak felemelésének érdekében használja, annak nevét méltán említik ezer esztendők múltával is tisztelettel és megbecsüléssel."

"...mindannyiunknak lehet saját koronája"

A csukaszürke rombolók méltóságteljesen túrták a vizet. Előttük rendőrségi motorcsónakok cirkáltak, majd felharsant a duda, s a Budapest hajó, tetején a hatalmas Szent Korona-ábrázolással befordult a Duna kanyarulatába, a hegyek közé. A zebegényi domboldalon lengett az országzászló, nem messze odébb pedig a kálváriakápolnában megszólalt a Nemzeti Emlékezés Harangja. Délután fél öt volt, ekkor írták alá ezerkilencszázhúsz június negyedikén azt a békediktátumnak nevezett (egészséges erkölcsi érzékkel: csúfolt) megállapodást, amely fojtókötelet tekert a nemzet nyakára.

De hiába környékezte bármilyen történelmi megpróbáltatás ezer esztendő alatt, a nemzet tovább élt, s e továbbélés jele és iránya fejeződött ki a Szent Koronában, hogy az egész ország lássa és tudja, s minden magyar, bárhová menekült is a nagyvilágban, vagy tette menekültté-üldözötté, kisebbségi sorban élővé a pillanatnyi politikai kényszer-erőszak: földi megmaradásunk isteni szándék nélkül elképzelhetetlen.

Önbecsülésünk fényes tükörékszere a Szent Korona - a hajó a zebegényi országzászló alatt

A koronás hajó a három romboló között, mögötte a kísérőhajókkal az országzászló és a kápolna alá érkezett a vízen. Szólt a harang, fájdalmasan, büszkén, szerényen és tisztán hangzóan, a levegőbe hasított a hajókürt, fájdalmasan, büszkén, szerényen és tisztán. A parton állók némák, az imént még zajosan lubickoló strandvidék elcsöndesedett, a tekintet oda, a hajóra irányult, van, aki fölemelte a kezét, s bizonytalanul intett, másvalaki térdre ereszkedett... Mit illik ilyenkor tenni? Egyetlen érzés mossa végig az embereket, pártszimpátiától, ideológiai különbségektől, világnézettől függetlenül: rendkívüli esemény részesei.

Melocco Miklós szobrászművész és Orbán Viktor miniszterelnök

A Szent Koronát szállító hajó az országzászló és a Nemzeti Emlékezés Harangja között mintha belemerevedne ezer esztendőbe, a ma élő nemzet önmagával sokszor kezdeni nem tudó dadogó beszédrendjébe ebben az új korban, amely csak látszólag új. Odafönn, a zebegényi domboldalon mintha a Szent Koronára a gondolat koronáját helyezné a trianoni emlékhelyen vasba kovácsolt felirat-intelem: Imádd Istent, élj a hazádért - s mellette a másik: Viseld, amit a sors rádmért.

Térdig vízben

"A királyi méltóság rendje - írja Szent István Intelmeiben Imre fiához - úgy hozza magával, hogy arra egyedül katolikus hittel eltelt hívők jussanak. Ezért a mi tanításaink során az első helyet a szent vallásnak adjuk. Elsőben is parancsolom, hagyom és javallom néked, én szerelmes fiam, ha kívánatos előtted a királyság koronájának tisztessége, légy a katolikus apostoli hitnek szorgalmatos megtartója. Mert akiknek hamis hitük vagyon, avagy hitüket cselekedetekkel be nem töltik és fel nem ékesítik, sem itt nem uralkodnak tisztességgel, sem az örök birodalom koronájában nem lesz részük. Ha pedig a hitnek pajzsát megtartod, az üdvösség sisakját is felveszed. Ha pedig valamikor találtatnának a te hatóságod alatt olyanok, akik a Szentháromság alkotmányát megbontani, abból valamit elvenni, avagy hozzátenni akarnának... ilyeneknek se táplálást, se oltalmat ne adj, nehogy magad is társuknak és jóakarójuknak láttassál."

Áder János, Orbán Viktor, Nemeskürty István, Paskai László és Stumpf István kancelláriaminiszter az esztergomi várhegy északi bástyáján

A hajó még mindig ott, a nemzeti emlékezés harangja alatt. Nemzetlélek-harang az, mint ahogyan mindenki önbecsülésének fényes tükörékszere a Szent Korona. Térdig vízben állva, a rekkenő nyárra a lélekből és szellemből, akaratból szakadt ünnepélyes csöndben e tükör eszmélésre késztet. Végig a Duna két partján, a szlovák-magyaron is, hiszen Párkány és Kovácspatak alatt magyar lélek-nyelven beszélők, imádkozók és álmodók néztek önmagukra, mint ahogyan Pilismarót és Visegrád, Nagymaros és Vác, Dunakeszi partjainál is.

Fölajánlás

Ezeresztendős önmagára tekintett a nemzet augusztus tizenötödikén. S amit nem tudott a millenniumi másfél esztendőt bezáró napról tudósító közszolgálati média (egyéb csatornákról nem is beszélve), s nem tudtak többen a hivatalos "nagy nyilatkozók" közül sem, azt tudta a nép, a Duna-vízben, vagy az esztergomi bazilika előtt hőségben, a budapesti Szent István-bazilikában összegyűlt nép: hogy mit ünnepelt a nemzet másfél esztendőn át.

A magyar keresztény államiság ezeresztendős fönnállását (s nem, mint a híradások közölték, a magyar államiság ezeresztendős fordulóját, hiszen államisága a kereszténység előtt is volt már a magyarságnak), amihez elválaszthatatlanul hozzátartozik az Esztergomban halódó (korábban ott keresztelt, ott koronázott) király fölajánlása, amikor István király (a majdan, ezernyolcvanháromban szentté avatott) fölajánlotta az országot a Magyarok Nagyasszonyának. Régi nyelvünkben - hogy jobban értsük - a nagyasszony értelme királynő volt.

Megszentelésre hozzák az új kenyeret a kisleányok Zebegényben, Szent István ünnepén

Az esztergomi bazilikában az egyszeri esemény megrendültségével hangzottak föl a szavak, amikor a történelmi magyar jogrend szerinti második legmagasabb közjogi méltóság - az esztergomi prímás, a mindenkori királykoronázásra hivatott - ezer esztendő után ismét fölajánlotta az országot a Nagyaszszonynak:

Oltalmazd és védjed

Visszahangzanak a szavak: oltalmazd és védjed hatalmas pártfogásoddal minden testi-lelki bajtól országunkat... Mert sok van belőle. Testében elhasznált e nép, mámorba süllyedésre hajlamos, öngyilkos feladásra, anyaölben gyilkolásra, s azután lélekben... Vajon nem lélekbajtól szenvedő szerencsétlenek, akik arról szólnak, miért kellett a koronát ide-oda "hurcolászni"? Vajon nem lélekbajtól szenvedő szerencsétlenek, akik azt mondják, a magyar alkalmatlan kultúrateremtésre? Vajon nem lélekbajtól szenvedő szerencsétlenek, akik legújabban a zsákmánydemokrácia haszontipró mocsarába fulladnak és fullasztanak másokat?

Mi kell ahhoz, hogy életünket megkoronázhassuk?

Nekik is, és mindenki másnak el kell mondani, mit jelentett a Vajkból Istvánná keresztelt férfiú tette. Koronázásának és politikai, egyben szakrális (mert e kettő akkor még egységben volt, s egységbe foglalta a világot) működésének ma megfogalmazható, önmagunkat láttató tükörvisszaverő lényege: olyan választás, amely egy embercsoportnak - a magyaroknak - továbbélését, fönnmaradását biztosította, hogy ne bukjon alá legföljebb lábjegyzetre érdemes volt-népként a népvándorlás áradásában.

A jó választás volt a lényege a korona István fejére helyezésének. Az esztergomi bazilika mögött, a Duna fölé magasodó északi bástyán a rendkívüli művészi erővel megjelenő monumentális szoborkompozíció erről a jó választásról, erről az élet-választásról, jövő-választásról szól hófehér, az augusztusi napban szikrázó süttői kőbe öltözve. Melocco Miklós, az itáliai kőfaragó-szobrász mester unokája megértette, eszével, de még inkább lelkével, hogy a koronázás, ez a földi hatalmi cselekvés-gesztus eggyé fonódik a földi életben is jelen lévő Isten-mindenséggel.

István arcát alig látjuk. Megbújik a román stílusú boltívek hajlatában, amely hajlatok templomok, a királyi palást pedig a tartópillérek aljára habosodik, hogy már nem tudjuk, a földi koronázás válik szakrális cselekedetté, avagy a földöntúli, az isteni jelenik meg az Asztrik apát kezében tartott koronában.

S kell-e tudnunk? Kell-e tudnunk szétválasztani, ami összetartozik, hiszen csak újkori ostobaságunk dobott pökhendi ember-matéria kesztyűt az ember Isten-alázat képébe. Melocco Miklós - akinek reneszánsz-tiszta remekművét e napon avatta föl Mádl Ferenc köztársasági elnök - az odadobott kesztyűt vette le az ember arcáról, s visszahelyezte abba a létöszszefüggésbe, amely harmóniába Isten-vesztette korunk magát ateistának nevező embere is visszavágyik, csakhogy félelmében még egyre: Nincs Isten!-t kiált. Értük nagyon is imádkozni kellett ezen a napon, mert nem jöttek el, mert féltek e csordultig lélek-nyomorultak. Ne keresztényi elbizakodottsággal, hanem az alázat öntudatával nyúljon feléjük a keresztény, a magyar, a magyar keresztény, hogy megtalálják helyüket a hazában.

Tíz ékkő

A Szent István-i múlt mának szóló üzenetét fogalmazta meg a szobor-gyönyörűség talapzatán Mádl Ferenc: Ez az örökség erőt és felelősséget ró ránk, "amikor le kell küzdenünk bajainkat, az egyet nem értést, az egyéni és közösségi szegénységet, az egyenlőtlenségeket. Hogy pártoskodással ne tévesszük szem elől közös nemzeti céljainkat: amikor többet kell tennünk az elesettekért, a kisebbségben lévőkért, a határon túl élő magyarságért, a sikeres biztonság- és integrációs politikáért, az egyéni és közerkölcsök javulásáért, országunk és nemzetünk felemelkedéséért."

Nem jöttek el, akár Esztergomba személyesen, akár lélekben erre a napra sokan. De vajon mennyien nem értették-érezték, mi folyt-úszott végig a többség Szent Koronát hajózó folyam-lelkében és tudatában? Nem ismerem az év eleji népszámlálás adatait, talán nemsokára nyilvánosságra kerülnek. Érzéseim lehetnek csak a tény-szigorú adatokkal kapcsolatban. Valami azt súgja, talán senki nem vallotta magát ateistának. S ez érthető is, hiszen az ateista a hívő ember egyik fajtája, aki küzd és viaskodik, s amikor föltűnik a hajó a Szent Koronával, elfordítja tekintetét, s ettől azt gondolja, hogy az nincs is ott.

S ugyancsak érzés diktálja, hogy az ország lakosságának hetven százalék fölötti többsége vallja magát kereszténynek, öntudatlanul is megerősítve a Szent István-i választást: azt a világnézetet, amely a nép, a magyar nemzet fönnmaradását a harmadik évezred elején is biztosíthatja. S értetlenül álltak a Galga völgyéből és Békésből, Sopron mellől és a szatmári megpróbált részekről érkezett hívek: hol voltak a határon túli magyar főpásztorok, s hol voltak azok a közszereplők, akik még nemrég is Istent és nemzetet harsogtak teli torokból. Talán az esett meg velük, hogy az igaztalanokat kiköpte az Isten, s nem maradt erejük hamisságukat fölvonultatni?

Úszott a hajó, vitte a koronát. A fedélzeten ott állt az egykori ludovikás hadnagyból előző napon dandártábornokká előléptetett parancsnok, a millenniumi kormánybiztos, Nemeskürty István. Méltó, hogy tábornok vezényelte az utat. Az ünnep külső formája az ünnepelő önbecsülése.

A szentleckében Szent Pál korintusiakhoz írott leveléből hallottuk: "Mindenki akkor támad föl, amikor sorra kerül..." S van földi föltámadás is. Beer Miklós püspök néhány nappal később, augusztus huszadikán, amikor lélekben még a Duna vizén láttatott a Szent Korona, a zebegényi hegyoldalban erről beszélt, mielőtt megszentelte az új kenyeret, a nemzet élni akarásának minden évben újra kalászosodó remény-megvallását, s megilletődötten, az Úr teste, ember kenyere illendőséggel vettek a hívek a kisleányok által kínált falatokból. Beer püspök így fogalmazott: Szent István nem tudta, hogy a Föld kering a Nap körül, nem tudott Amerikáról - de az ilyen tudásnál sokkal fontosabbak a lélek kincsei. S Szent István lélek-kincsei ma is azok: a szülőföld szeretete, a család fontossága - "szép család nélkül nincs jövő" -, az ember méltósága, melynek alapja az ember istenképisége, azután a közügyek iránti felelősség.

Új, számban növekvő, nálunk jobb magyar nemzedékre van szüksége Szent István ezeréves keresztény magyar államának - mondotta Seregély István érsek szentbeszédében augusztus 20-án

Szent István a Szent Koronában népünket ajánlotta föl a Nagyboldogasszonynak. A tett ezáltal vallási hovatartozástól, politikai-ideológiai meggondolásoktól függetlenül nemzeti volt, s az is maradt. Aki ebben nem kíván részt venni, lelke rajta. De az ünneplőktől ne kérje számon, amiért ünnepelni mernek.

Az Országgyűlés elnökének beszéde ezt a nemzeti, tehát egyetemes gondolatot közvetítette a szentmise után az esztergomi bazilikában:

"Amint mondani szokás, a korona a királyok ékessége. Ezért bizonyára megmosolyognánk, ha valaki azt mondaná, hogy mindannyiunknak lehet saját koronája. Pedig akadt, aki így gondolta. Akadt egy ember, akit alig harmincévesen talált meg a történelem. Egy ember, Géza fejedelem fia, Vajk, aki az István nevet kapta a keresztségben. Csaknem ezeresztendős az az írás, amely egy ilyen koronáról beszél. Egy koronáról, amely tíz ékkőből áll. Ezt az ékességet pedig bárki magának tudhatja, ezt a koronát bárki a homlokára illesztheti - figyelmezteti Imre fiát Intelmeiben Szent István király. És hogy államalapító királyunk szerint mi kell ahhoz, hogy életünket megkoronázhassuk? Mindehhez csupán a tíz drágakövet kell sorba fűznünk: tíz ékkövét az életnek, amelyek maradandóbbak a gyémántnál is.

És hogy melyek ezek az ékkövek? Szent István szerint az első ékkő a hit. Ezt követi a keresztény értékrend, és az önfeláldozó bátorság tisztelete. A negyedik és ötödik helyen az igaz ítélet és a türelem gyakorlása áll. Őket követi a vendégek és idegenek befogadása és tisztelete. A hetedik ékkő a bölcs tanács tekintélye, melyet az előttünk járók példája követ. Életünk koronájának kilencedik ékkövét a fohász és a remény ereje, a tizediket pedig az erények követése jelenti."

A földi és égi ölelkezése

Az ország közjogi méltóságai - a köztársaság elnöke, a miniszterelnök, az Országgyűlés elnöke és mások -, illetve a püspöki kar jelen lévő tagjai, a papság és hívek korona-részesekként - a tíz ékkőben megfogalmazott egyéni és nemzeti életprogram, jövőkép elfogadásával - hajtottak igenlő-fejet a korona előtt. A tárgyban ezer esztendő reménye-küzdelme-szenvedése-jósága-kudarca-hite vált emberivé: aki a Szent Koronára pillant, a maga életére, a maga múltjára és jövőjére tekint, amely múlt és jövő - Pilinszky János szép szavaival: a jelen idő vitrinében - elválaszthatatlan a közösségétől: a Szent István idején élőkétől, s minden azóta volt nemzedékétől.

Az alázat öntudatával...

Nagyboldogasszony napja és Szent István ünnepe a magyarság számára csak együtt értelmezhető a felajánlás Istent imádó és hazáért élő (a hazában élni akaró és tudó emberek) cselekedetében. Ez a földi és szakrális ölelkezés hangzott föl II. János Pál pápa ezen alkalomból a magyarokhoz intézett üzenetéből is.

Az ünnep végetért: külsőségeiben szépen, hogy emlékeztessen: ünnep mindaz, amit lélek, szellem, erkölcs és hit azzá formál szentkoronás önmagunkban.

Elmer István

Fotó: Cser István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu