|
A pillangó színei (Moldvay József: Márvány pillangó. Bp. 2000. Don Bosco Kiadó) Aki „családjának és barátainak” írja és ajánlja verseit, annak a szív a mértéke és lelke a két szemébe issza csodálatos világunkat, míg gondolatai kedves-színes fényfoltokként lebbennek rá a papírra, meleg együttérzésre vágyva. Szeghalmi Elemér „lírai nyitány”-ként írott előszavában hozzáértő szellemességgel a kritikus, a szerkesztő gyakori dilemmájának ad hangot, aki alkalmi „versfaragóval”, s annak értékzavaraival áll szemben, vagy a „valódi költő” hangütését, sajátos, önálló tehetségét, humán értékrendjét, a „mesterségbeli” tudást hallja ki a „széles mezsgyéjű” verskompozícióból? Számomra is mindig elgondolkoztató volt versek olvastán ez a megkülönböztetés. Moldvay festői színképletei Rippl-Rónai jól kontúrozott színfolt-kompozícióira emlékeztetnek, amelyek a természet oldott szabadságát, ugyanakkor fegyelmezett összhatását sugallják. Moldvay „széles mezsgyéje” valóban gazdag líraisággal és zenei igézettel nyitogatja számunkra belső világának természet-képeit, vele követjük „az Isten lábnyomán fakadt patakot... a jólfésült földek illatának lágy hintajában”. Nem csodálható, hogy ez a lágyság átszüremlik, átlendül formai kánonokon. Így hát mértéke lesz e lelkes lírai áradásban az ízlés ösztönös fegyelme. „Fénnyel édesített árnyék feketéjét issza az út” — írja. Azt mondhatjuk, hogy úgy lélegzik ez a természettől elbűvölt s továbbsugárzott költészet, mint egy organizmus: ritmusa, mértéke maga a természet, amely mögött ott áll a Gondolat, amely jól rendezett szabadságot enged a fejlődésnek. Úgy érzem, hogy a zene improvizációs formájára is emlékeztetnek verssorai, hiszen kötetének hangütése is J. S. Bachnak szól. Dékány Endre
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|