A magyar katolikus iskoláztatás kezdetének időpontjától, valószínűleg 996-tól — ekkortól működött iskola Szent Márton hegyén — az egyházi intézményekben szerzett műveltség beleépült történelmünkbe, a magyarnak mondott szellemiség, a nemzettudat meghatározó elemeként. Amikor a katolikus iskolák történetéről esik szó, beleértjük a nemzet történelmének, lelkiségének történetét is. Manapság, amikor évtizedek kényszerű bénultsága után ismét működnek és szerveződnek katolikus tanintézmények, ezek előzményeit vizsgálva az a kép is módosul, amelynek részleteit szándékosan rajzolták el, hagyták homályban. Békefi Remignek a katolikusnak népoktatással foglalkozó művei közel száz éve jelentek meg, s bár Hermann Egyed egyháztörténete nagyon sok, értékes adatot tartalmaz, a keresztény nevelés és oktatás történetének szisztematikus feldolgozása, összefoglaló méltatása a múlt évszázad 90-es éveiben lett ismét önálló diszciplína, elsősorban éppen Mészáros István és Tarjányi Zoltán jóvoltából.

Ezt az összefoglalást, bár a szerző tollából értékes részletpublikációk korábban is megjelentek, kezdeményezőnek mondhatjuk, hiszen új horizontot tár elénk, amely azért is izgalmas, mert súlyos történelmi tapasztalatokra épül. Igaz, a könyvben érthető módon elsősorban az adatokra esik a hangsúly. Ne feledjük ez a munka voltaképp alapozás, melyre a kérdéskör szakértőjeként ismert szerző nyilván nagyobb, a katolikus nevelés szellemét is részletesen tárgyaló monográfiát épít majd. Már csak azért is szükség volna erre, mert a katolikus nevelésügy ma is súlyos veszélyekkel számolhat: korábban az intézményesített erőszak lehetetlenítette el, napjainkban viszont az általa vallott értékeket kezdi ki az a szellemiség, amely tagadja az abszolút igazság létét, s a világot újfajta értékrend elfogadására késztetné. Amikor Eötvös József 1868-ban azt fejtegette, „igazságosan nem vonhatja kétségbe senki, hogy a népnek nevelése s így oktatása is minden egyház legszebb feladatai közé tartozik”, voltaképp a hagyományokra építve erősítette meg, hogy az egyház az iskoláztatás fundamentuma, s hogy az iskoláztatás oktatást és nevelést egyszerre jelent. Ha a modern nevelési tendenciák kétségbe vonják nevelői küldetését, voltaképp a hagyományokat tagadják, s közvetve ugyan, de veszélyeztetik a nemzet fogalmának jól bevált értelmezését, mert bár nem az internacionalizmus elvét szentesítik, mégis elhomályosítják a népben, nemzetben, hazájában és az igazságosságban való szilárd hitet, amely gerincet és tartást ad nemzedékről nemzedékre. Mészáros István bőségesen közölt adatainak épp az adja a súlyát és jelentőségét, hogy feltárja e hagyományrendszer történetét, s ezáltal a jövendő elképzelésekhez ugyancsak támpontokat ad.

A püspöki kar 1877-ben rendszabályok, tantervek és utasítások gyűjteményét adta ki a katolikus elemi iskolák számára. Ennek átdogozott változata (1905) a következő célokat jelölte meg: „A népiskola akkor oldja meg feladatát, ha a gyermekeket mindenre megtanítja és neveli, amit majdan családi, egyházi és polgári életükben tudniuk és tenniük kell, hogy emberi rendeltetésüknek megfeleljenek. Evégből adjon alapot a gyermekek hitének és vallásos életének, fejlessze ki bennük a nemzeti érzést és öntudatot, és lássa el őket a gyakorlati élet által megkövetelt elemi ismeretekkel és ügyességekkel.” Érdemes mindezt végiggondolva megszemlélni a hajdani katolikus tantervet, amely a vallásos élet és a nemzeti élet tantárgyait rendszerezte. Együtt a kettőt... (Szent István Társulat)

Rónay László