Lelki ismeret

A fájdalom kegyelme

Idős, tapasztalt emberként kezdem csak megérteni azokat a szenteket és vértanúkat, akik hitükért, Krisztusért örömmel vállalták a legnagyobb szenvedést is. Amikor az embert az elkerülhetetlen testi-lelki fájdalmak elkezdik szorongatni, magányosnak és szerencsétlennek érzi magát, orvostól orvoshoz szaladgál, szenvedésével telekürtöli a világot és őrületbe kergeti szűkebb környezetét. Gyermekként a legkisebb fájdalom is riadt és harsány sírást vált ki belőlünk, egy védőoltás vagy egy darázscsípés valóságos világtragédia. Ifjúkorban a fájdalom kivétel, öregkorban már szabály: a sorozatos veszteségek és kopások, leépülések kora — a különböző gyógyszerek egyre inkább elmaradhatatlan társainkká válnak. Ezt az elkerülhetetlen, „természetes” folyamatot, a szenvedés mindennaposságát csak úgy lehet derült lélekkel fogadni, ha felkészülünk rá, s Isten hívó szavának, üzenetének, ajándékának, próbatételének tartjuk. Isten a testi-lelki fájdalommal mintegy arra figyelmeztet, hogy jelen állapotunk átmeneti jellegű, felesleges úgy tennünk, mintha örökké tartana. Mindaz, amit e földi létben megszerzünk, csak akkor képez valódi értéket, ha magunkkal vihetjük a túlvilágra, Isten ítélőszéke elé. Nem vihetjük magunkkal házunkat, pénzünket, de még útlevelünket, diplománkat sem — egyetlen igazolásunk mindazok hálája, szeretete, emlékező megbecsülése, akikkel Krisztus nevében jót tettünk. Ezért nagy kegyelem a fájdalom, a szenvedés ráébreszt állapotunk hiányosságaira.

A modern ember számára persze ez meglehetősen idegen és idegesítő gondolat, hiszen a tudomány és technika mindent megtesz a fájdalom, a szenvedés kiküszöbölésére, az élet és a munka megkönnyítésére. Mondhatnánk, az emberiség egyik legnagyobb hajtóereje és célja a földi szenvedéstől és fájdalomtól való megszabadulás, a „boldogság” elérése és biztosítása minél szélesebb körben. A földi életet végcélnak tekintő ateista világszemlélet és a keresztény vallás közötti távlati különbség van, hiszen a keresztény ember sem keresi általában az öncélú fájdalmat, bár a remeték, aszkéták önkínzása mint Istennek felajánlott ajándék érthető számára.

A „passió” egyszerre jelent szenvedést és szenvedélyt, vagyis a keresztény ember nem utasítja el a szenvedést, de szenvedélyesen szereti a földi életet is, ahogyan Krisztus is tanúságot tett erről, míg közöttünk élt. A szenvedés, a halál az élet része és az örök élet előszobája. Fájdalmunk Isten hívó szava, szenvedésünk belépő az örök boldogság fényességes házába.

Szentmihályi Szabó Péter

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu