Száz évvel ezelőtt hunyt el Giuseppe Verdi

„Sírt és szeretett...”

Vasárnap délelőtt Milánóban

Gyalog megyek a Sforza-kastélyhoz, majd odabent az utolsó múzeumterembe, hogy végre lássam a csodát, egy lángelme utolsó alkotását. Tág falak között, középen áll a szobor, körbe lehet járni, aljába ez van bevésve: „SS Pietá di Michelangelo Bounarotti”.

Verdi 1886-ban (Giovanni Boldini festménye)

Csak nézem, nézem, lépdelek körülötte lassan, többször is, mély meghatódottság fog el, boldog sírhatnékom támad, a zseni teljes szellemi közellétét érzem. Ez a szobor maga az időtlen, örök modernség, a fölülmúlhatatlan korszerűség: a Rondanini Pieta.

Utána, már kint: mámorosan (de: metrón) persze, hogy a Piazza Michelangelo Buonarottira megyek. A tér sarkán gyönyörű friss virágait rendezgeti egy árus.

— Mennyibe kerül a rózsa? — kérdem.

— Hétszáz líra.

— Három szálat kérek. Ide vinném, Verdi sírjára...

Az árus bő olasz mosollyal néz rám: A maestrónak? Akkor fele áron adom. Ezer líra lesz az egész.

Szemközt: a tér 29. számú, kétemeletes háza, szép épület, a Casa di Riposo per Musicisti. Az öreg zenészek otthona, amelyet Giuseppe Verdi 1896-1899 között a maga költségén építtetett, s amelynek díszudvara végén van a kriptája.

Egy szobrász barátja megkérdezte a nyolcvanhét esztendős mestertől, melyik alkotását szereti a legjobban: az Adidát, a Falstaffot, a Requiemet? „A házat, amelyet az öreg művészeknek építtettem — mondotta a zeneszerző. — Azoknak a szegényeknek, akiket elkerült a szerencse, vagy ifjú fővel nem voltak eléggé takarékosak. Kedves kísérői életemnek! Hidd el, az a ház csakugyan a legszebb művem.”

Verdi azt kívánta: érezzék magukat az egyedül maradt, öreg énekesek, zenészek eben a Pihenés Házában úgy, mintha az ő vendégei volnának. Ne nyűgözze őket semmi szabály, jöhessenek, mehessenek, énekelhessenek, muzsikálhassanak kedvük szerint, amíg csak élnek.

És ide terveztette az építésszel, Camillo Boitóval, a librettista és zeneszerző Arrigo Boito fivérével a maga és 1897-ben elhunyt második felesége, az egykori operaénekesnő, Giuseppina Strepponi közös kriptáját is.

Átmegyek a ház díszudvarán, kinyitom a szemközti épületrész ajtaját, lefelé lépek néhány lépcsőnyit. A tág és magas kripta falain Lodovico Poglinghi allegorikus alakokat ábrázoló mozaikjai.

Fejet hajtok a zeneszerző bronzfeliratú sírja előtt. A fejrésznél váza, benne szekfűcsokor, közéjük teszem a három szál piros rózsát. Fölöttük a maestro koszorús plakettja, s ott a D’Annunzio-verssor: „Pianse ed amo per tutti...” Igen, itt nyugszik az, aki helyettünk is, mindannyiunk helyett sírt és szeretett. Mellette a hitves, csaknem fél évszázadon át társa és ihletője.

A kripta bal oldali mozaikfalán egy díszes tábla nemes mondatai az első feleségre, az 1840-ben fiatalon elhalálozott Margherita Barezzire és korán elveszített, megsiratott két kicsi gyermekükre, Iginóra és Virginára emlékeztetik azt, aki ide jött...

Néhány évvel később

Busseto, az első város a falusi kiskamasz, majd ifjú Verdi életében.

Feleségemmel, Gabikával megyünk végig a fő utcán, a Via Rómán, amely a zeneszerző életét bemutató tévésorozatból oly ismerős. Éppen hetivásár van, tele az úttest sátrakkal, standokkal: gyümölcsök és tárgyak ezernyi portékának színes forgataga! Rengeteg ember, dallamos kiáltások. Sétálunk az árkádok alatt. Van itt egy Bottegea Storica e Verdiana nevű csemegebolt, tulajdonosa, egyébként zongoratanár, fölismeri bennünk a távolból érkezetteket:

— Ó, önök Magyarországról jöttek ide, Verdi-zarádokútra?!

„Pellegrinaggio”, ezt a szót mondja. Milyen igaza van: zarándoknak érezzük magunkat. Lám, itt van Barezzi „papa” háza, rajta emléktábla: „A bussetói Antonio Barezzi fölismerte Giuseppe Verdi géniuszát, nem könnyű küzdelmeiben bátorította...” Az emeletről, a ház szalonjából éppen a Roccára, a helyi Várkastélyra látunk, ott van a színház is, a Verdi-énekversenyek színhelye; A Rocca előtt áll a zeneköltő szobra. Nem messze a templom; a sekrestyés takarít, de készséges-boldogan megmutatja a mellékoltárt, ahol Verdi és a Barezzi lány, Margherita esküvője volt...

Várjuk a hivatalos megállóhelyen az autóbuszt, hogy Roncoléba, a maestro közeli szülőfalujába vinne minket. Hasztalan. Végül, idő múltán, kiderül: ma, piacnapon — máshonnét indul a jármű. Vagyis: indult, mert már elment... Már pedig mi el akarunk a szülőkhöz jutni, így hát — az apostolok lován kelünk útra.

A kiskamasz Giuseppe Fortunio Francesco — három keresztneve volt Verdinek! — jaj, de sokszor végiggyalogolta ezt az utat, oda-vissza, hogy Bussetóban Ferdinando Provesi városi zeneigazgatónál muzsikálni tanuljon. Nem nagy távolság: Három, négy, öt kilométer? Vidéki szokás szerint mindenki másként igazít el minket.

Baktatunk, derűsen. Egy merész útkanyar után tűnik föl a helység mai nevét jelző tábla: Roncole Verdi.

A szülőház homlokzatán ez a fölirat: „Roncole Verdi 154”. Az ajtó előtt a komponista mellszobra. Íme, a hajlék, ahol 1813. október 10-én megszületett. Egyszerű szobák, alacsony mennyezet, erős félhomály. Egy tábla a falon: „E szerény kis házból egy világ meghódítására indult...”

Néhány lépésnyire áll a Szent Mihály templom, ahol megkeresztelték. Ott az anyakönyv: „Joseph Fortunin Francois” — akkor errefelé a francia volt a hivatalos nyelv. Csupa virág a templom, ma Szent Mihály napja van, szeptember 29. Itt, fönt, az orgona mellett kapta a gyermek Verdi az első zeneleckéket Pietro Balstrocchi kántor úrtól.

Bussetóba busz csak este indul, nem várhatunk addig, elindulunk hát visszafelé, újfent gyalog. Néhány száz méter után autó fékez mellettünk, szemüveges férfi ül a volánnál, oldalán egy fiatalasszony: széles olasz udvariassággal meghívnak kocsijukba. És miközben elfuvaroznak a bussetói vasútállomásig, persze el kell mesélnünk, kik-mik vagyunk, hol voltunk és miért. Tetszik nekik, amit a zongoratanár-csemegés mondott: még hogy pellegrinaggio verdiano! Ámulnak, de látszik rajtuk: szívből örülnek, hogy Verdi-zarándokúton járt ez a két magyar...

Dalos László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu