Lourdes Rózsája

Az a lángoló csokor az oltáron nem „túlhevített”. Néhány szál rózsa csupán, s az elfutó folyó, a Pireneusok magas vonulata — mint védelmi falemlék, fájdalmak, örömök ringatója a misztikus tájban, ahol a Szép Hölgy egy csöndes pillanatban a földre lépett: újra a talajra, amely el nem válhat az égtől, s melyet egykor Fia választott néhány évtizedre szállásul.

A kislány látta, meg a csengő hab, faág, a némaság, hogy azóta keresse titkát a Rózsának...

Zola, a regényíró legfeljebb gúnyolódott, s bezárkózott korlátolt világ-magányába, álmodván szociális álmokat — Isten nélkül. „Az Anyag-szahara költője, mint a bús bogáncsok szamara” — ahogyan Mécs László versében áll.

A zarándok ha Lourdes-ban jár, s „megimádkozza gondjait a porban” tudja, az élet nem „kincstelen, zárt, szürke szikla”, hiszen bármikor jöhet vigasztaló jel; talán egy pásztorlányka, aki a lélek barlangmélyén fölismerte a titkos értelmű Rózsát. Fohászkodásában megsejti a Szimbólumot, Loretto tájáról az odaérkezett felhők selymes nyugalmában a ki nem énekelt Hangot. És a madarak énekét: „Ébredjetek, ti bús szívek!” Nem Amor-isten szava volt ez egy megtántorodott század középen, hanem kereső bizonyosság. Az Áldott jelenléte. Végül is „édes lángmardosás”, jegyesi ének hogy szerte-dalolja: több útja van a hit elérésének, de a legjárhatóbb a szereteté. Az út viszont nem könnyű, amint azt a pásztorlányka (is) megtapasztalta. Homály, egyedüllét, fenyegetettség érkezhet a teremtői tervbe, bár Isten nem akarta. De amikor az ember „módosította” az eredeti szándékot, a szabad akaratnak engedett az Úr; de mégiscsak nyitva hagyta a bezártnak látszó Éden-kaput.

A Hölgy, akit Bernadette látott s többször beszélt vele, az alázatosság Igen-jének történelmi hordozója a világ javára, annak Anyja, aki „a hatalom csúcsán” a jászolban a gyermek sebezhetőségét vállalta, majd azé az ifjúé, aki rejtett életet élt, s mint fiatalember a keresztet hordozta. Sokan elfelejtették már a mindmáig élő szavakat: „Aki engem látott, látta az Atyát.”

Az a kislány rőzseszedéskor az arcát látta az Anyának. A protestáns Kazinczy — a szekundér ember — a művészet szemével pillantott egy festői képre; disztichonja döccen, mégis pontos a látása a Madonnáról:

Melly báj, melly fennség, melly isteni bánat ez arcon,

Az elvonatkoztatás szándéka nélkül, mégis mintha önarcunkra is mutatna az utolsó sor, ahogyan a Lourdes-i csöndes órán az embereknek szószólójaként adta át üzenetét a „szív és a száj”, mely társalgott a testbe költözött Istennel, hogy még közelebb hozza titkát, s mely rózsaszirmon lángol —-; a törékeny Szépség, akinek jelképe a legtökéletesebb virág.

Jelképek erdejéből sem hiányzik a rózsa. Sok „gondot” okozott költőknek, festőknek, csak az imádságban egyértelmű: a titokban-misztériumban, amely nélkül nincs vallás. Miért eped a század ilyen-olyan csodák után, s helyettesíti azokat fantáziájával, gépi csalóka mesterkedéssel filmen, képernyőn? A rilkei „tiszta ellentmondás” virága a síron is virraszt; Mária az ember mellett áll — minden ellentmondásban. Segítsége nem látszat, képzelet. Az imádság a remény dallama, amely „Csodát látó látást” kér: „röntgenszemmel virágot látni téli rögben, jótett jóságát pénzben és hamis mammonban, Isten arcát a gyilkosban is, múló Anyag mögött a mennyet.”

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu