A könnyek — egy bizánci lelkivezető tanítása

A nagy bizánci kolostorok belső életét tanulmányozó előtt számos, mai szemmel meglehetősen különösnek ható jelenség tárul fel. Ezek között is talán a legszokatlanabbak közé tartoznak a bűnbánattal és a töredelemmel kapcsolatos szokások és megfontolások. A legnagyobb konstantinápolyi kolostorban (a Keresztelő Szent János nevére szentelt Sztudionban) például minden egyes nap kötelező volt a „gondolatok feltárása” a kolostor vezetője (hégumen) előtt. Nagyböjtben a reggeli istentisztelet során a hégumen elhagyta szokásos helyét a templomban, egy sarokba húzódott, és a szerzetesek itt járultak elé, megvallva bűneiket.

E kolostor legismertebb alakja a X. században Szümeón Eulabész volt, aki húsz évesen öltött szerzetesi ruhát. Bár nem volt pap, számos lelki gyermeke volt, s tekintélyét az is igazolja, hogy elöljárói nem vették rossz néven, ha az egész napot a kolostoron kívül töltötte, sorra felkeresve a lelki vezetését követőket. Egyik tanítványa által feljegyzett öt talán legfontosabb mondása között a következő is szerepel: „Az embernek sírással kell eltöltenie e világi életét, és sírással kell meghalnia, ha meg akar menekülni, és be kíván lépni a boldog életbe.” A könnyek adományáról szóló, hosszú hagyománnyal bíró tanítás Szümeón fennmaradt aszketikus értekezésében kitüntetett szerepet játszik. Bár egyfelől a legnagyobb józansággal irányította a fiatal szerzetesek életét, óva őket minden szélsőségtől, a könnyek fontosságára újra meg újra kitért. „Testvérem, sose járulj áldozáshoz sírás nélkül”, „sírj szüntelenül, sose telj be a könnyekkel” — intései nem pusztán követhetetlen előírások, hangzatos buzdítások voltak, e halála után szentként tisztelt szerzetes valódi könnyekre gondolt, és pontosan tudta, miről beszél.

„Igyekezz megtisztítani magad a szenvedélyektől a könnyek által, hogy ekképpen a kegyelem által megvilágosodva elnyerd a tisztaszívűek áldását.” A könnyek az „isteni megvilágosodáshoz” vezetnek, annak a fénynek, világosságnak a szemléléséhez, amely Jézus Krisztus személyéé, s amely a könnyeket ontókban egyben hasonlíthatatlan lelki örömet is okoz. A következő rövid párbeszéd Szümeón és legkedvesebb tanítványa között mindent megmagyaráz.

„Láttam!” „Mit láttál, gyermekem?” „Fényt, atyám, édes, édes fényt, és nem tudom, hogyan írhatnám le. Egyszer csak szétfoszlott a cellám, s a világ eltűnt. Egyedül maradtam e világossággal. Mondhatatlan örömöt éreztem, s ez most is bennem van, s nagy szeretet és vágyat, és könnyek árja tört elő belőlem, akárcsak most.” S ő válaszol, és ezt mondja neki: „Ez Ő, gyermekem.”

— mikes —

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu