„Írok nektek, fiatalok”

Mindeddig szentül meg voltam győződve arról, hogy az evangéliumot nem gyerekeknek, hanem felnőtteknek írták. Karácsony óta megváltozott a „világnézetem”. Szent János első levele rendített meg „hitemben”. Ott ugyanis ezt olvassuk: „Írtam nektek, kedves gyerekek, mert megismertétek az Atyát. Írtam nektek, apák, mert megismertétek azt aki kezdet óta van. Írtam nektek, ifjak, mert erősek vagytok, az Isten tanítása bennetek van, és legyőztétek a gonoszt” (1Jn 2,14). Megható Szent Jánosnak ez a levele, tele gyöngédséggel, féltő aggodalommal. Szinte látjuk az aggastyán apostolt, amint remegő kézzel formálja a betűket és talán könnyes szemmel gondol az üldöztetéseknek kiszolgáltatott lelki gyermekeire. Aggódó nagyapaként ismételgeti, mennyire büszke a gyermekek hitére, a felnőttek kitartására, a fiatalok bátorságára.

Amikor Szent János rámutatott minden rossz három gyökerére, remek pszichológusnak bizonyult (Kép: János apostol Patmos szigetén)

Ennél a pontnál azonban hirtelen megváltozik a levél hangneme és stílusa: a hangvétel komolyra fordul, a tartalom figyelmeztetéssé válik. János aggodalmát fejezi ki a híveket fenyegető veszélyek miatt, amelyeket meg is nevez a test kívánsága, a szem kívánsága és az élet kevélysége. De a világ elmúlik a kívánságával együtt. Csak aki az Isten akaratát teljesíti, az marad meg örökre. Ebben a tömör megfogalmazásban megtaláljuk a megváltás teljes teológiáját.

Ténylegesen a megváltás már megtörtént. Jézus eljött testben, hirdette a szeretet evangéliumát, szenvedett, meghalt értünk és a mi bűneinkért, amint azt a Hiszekegyben valljuk. A bűnök bocsánata valóság, a mennyország kapuja nyitva, Isten kibékítette önmagával a világot. János valójában három igazságba sűríti a megváltás tényét: bűneink bocsánatot nyertek Jézus nevében; megismertük Jézust, mint Isten Fiát erre utal a kifejezés: „aki kezdet óta van”); és Jézus nevében legyőztük a gonoszt.

Keresztény mivoltunk szempontjából a megváltottság tudata azt jelenti, hogy lelkileg már nem ebben a világban élünk, hanem Isten világában. Azonban ennél a pontnál meg kell állnunk, és számot kell adnunk saját magunk előtt, hogy ez valóban igaz-e személyes szinten is? Tulajdonképpen milyen világban élünk mi és milyen társaságban forgunk napról napra? Nem gondolunk itt a sokszor emlegetett „rossz társaságra” (minden szülő réme), hanem „lelki társaságunkra”. A mi útitársaink Isten, Jézus, Mária, a szentek. A múltban a lelki olvasmány főként a szentek élete volt és ennek ma is megvan emberformáló ereje. Sokan éppen azáltal tértek meg, hogy a szentekhez mérték magukat, mint pl. Loyolai Szent Ignác, vagy napjainkban Szent Teréz Benedikta, azaz Edith Stein. Ezzel szemben, a mi társaságunk igen gyakran a regények, a TV, a filmek hősei, akik botrányairól és szerelmi kalandjairól többet tudunk, mint kedves szentjeinkről. Ezzel eljutottunk megfontolásunk második pontjához.

Személyi szinten a megváltásnak valósággá kell válnia mindennapi életünkben. Mi még mindig ebben a világban élünk és szembe kell néznünk a bűnnel, számolnunk kell akaratunk gyengeségével, a rosszal. Az ingyenes ajándékként kapott megváltást tudatosan vállalnunk kell, azaz meg kell vallanunk bűneinket, hogy elnyerjük a megbocsátást, egyre jobban meg kell ismernünk Jézust, hogy ellene tudjunk szegülni a rossznak. Amikor Szent János rámutatott minden rossz három gyökerére, remek pszichológusnak bizonyult.:

A test kívánsága elsősorban nem a nemiségre utal, hanem kifejez egy alapállást, amely a kényelemszeretetben nyilvánul meg. Nem kell tudós felmérésekre hivatkoznunk ahhoz, hogy felfigyeljünk erre a jelenségre korunk emberénél: mennyire menekülnek sokan a kitartó munkától, a rendszeres önneveléstől, az áldozatvállalástól. Pedig ezek nélkül nincs emberi nagyság. Talán elfelejtettük az aszkézis igazi értelmét? Az aszkézis nem önsanyargatás, hanem önfegyelem. Az öntudatos keresztény nem akar senki és semmi rabja lenni, még legalapvetőbb fizikai szükségleteinek sem. Nem akkor és annyit alszik, amennyit a szervezete kíván meg, hanem rendszeresen lefekszik, és előre tudja, mikor akar másnap reggel felkelni. A böjt sem fogyókúra, hanem azt fejezi ki, hogy az ember annyit s akkor eszik, amennyit, és amikor akar, és nem amennyit az étvágya diktál. A testi fegyelem pedig azt bizonyítja, hogy nem félünk még a fájdalomtól sem. Ma egy kicsit mindnyájan elpuhultak lettünk, rettegünk még az apró kellemetlenségektől is.

A szem kívánsága arra a kísértésre hívja fel figyelmünket, hogy saját értékünket a birtoklás kategóriájában fejezzük ki. Ezt is jellegzetes korbetegség. A gazdagok a híres emberek, ők a jelentősek, a megbecsültek. Sok mindent lehet birtokolni, tulajdonképpen mindent: szabadidőnket és barátainkat, tudásunkat és tehetségünket. Ha pedig valaki valamit birtokol, akkor úgy hiszi, ura is annak. Pedig nem így van. Mi nem vagyunk ura semminek, minden Isten ingyenes ajándéka, neki tartozunk hálával és felelősséggel.

Az élet kevélysége pedig arra a csalóka meggyőződésre utal, hogy életünk abszolút ura vagyunk. Az ateizmus egyik modern válfaja ez. Mindig, amikor úgy viselkedünk, mintha saját életünk fellebbezhetetlen urai lennénk, „istentelen” magatartásról árulkodunk. Az igazság az, hogy az élet egyetlen ura az Isten.

Valaki talán túl komolynak találja majd ezt az írást. Nem tudom, miért kellene féltenünk a fiatalokat a komoly témáktól, „játékos miséket” szervezni a gyerekeknek, vagy mesekönyvvé lefokozni a Bibliát? Mindenesetre Szent János nem tartott attól, hogy komoly hangvételű levele süket (fiatal) fülekre talál.

Szentmártoni Mihály S.J.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu