Seregély István érsek köszönti a Szentatyát (Fotó: Bókay)

Véget ért püspökeink római „ad limina” látogatása, amelynek legjelentősebb eseménye a pápával történt közös találkozás volt. Január 30-án II. János Pál pápa magánkápolnájában szentmisét mutatott be a 23 magyar püspökkel, akiket elkísértek a Rómában tanuló magyar teológusok — a Magyar-Német Kollégium magyarországi kispapjai, papjai, valamint a Pápai Magyar Intézet tagjai. A szentmisét követően a Szentatya kihallgatáson fogadta a magyar püspöki kar tagjait, majd magyar nyelvű üzenetet nyújtott át nekik. Az üzenet teljes szövegét az alábbiakban közöljük.

1. A mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme, az Atyaisten szeretete és a Szentlélek egyesítő ereje legyen Mindnyájatokkal. Örömmel fogadlak benneteket „ad limina” látogatásotok alkalmából. Az Apostolfejedelem sírjához vezető zarándoklat jelentős esemény minden egyes főpásztor számára: lehetőséget nyújt arra, hogy kifejezze közösségét Péter utódjával és megossza vele püspöki szolgálatával járó gondjait és reményeit.

Látogatásotokra két jeles évforduló nyomja rá bélyegét: egyrészt nemrég zárult be a Nagy Jubileum Szent kapuja, másrészt hazátokban még tartanak nemzetetek kereszténnyé válásának millenniumi ünnepségei. Ezek az évfordulók már lehetőséget adtak számomra arra, hogy üdvözöljelek benneteket; előbb bíboros államtitkárom által, aki helyettesített engem Szent István ünnepén, majd személyesen, amikor néhány hónappal ezelőtt hazátok nemzeti zarándoklatával eljöttetek Szent Péter sírjához.

2. Aki eredményes akar lenni a jövőben, annak viszsza kell térnie saját gyökereihez. A jubileumi ünnepségek mind Rómában, mind hazátokban, arra a történelmi eseményre összpontosítottak, amely a kereszténység kezdetét jelentette. A Nagy Jubileum arra hívott minket, hogy tekintetünket vessük arra a pillanatra, amelyben Isten Igéje, Ő, aki ugyanaz tegnap, ma és mindörökké, fölvette emberi természetünket és beleszületett az időbe. Hő kívánságom, hogy szemünket vessük az ember egyedüli Megváltójára, amint azt kifejeztem minap megjelent „Novo millennio ineunte” kezdetű apostoli levelemben. Ebben a dokumentumban a jövő igényes programját hirdettem meg, kifejtettem néhány alapvető gondolatot, melyeket azért tartok fontosnak, hogy tekintetünket ne fordítsuk el az Üdvözítő arcáról, és hogy a gyakorlatban is foganatosítsuk meg az evangéliumi üzenetet.

Az Egyház főpásztorainak első feladata a hitigazságok hirdetése, amelyek a Megtestesülésben és a húsvéti misztériumban csúcsosodnak ki. Üzenetünk az értünk meghalt és föltámadt Istenember Krisztus-arcának elmélkedéséből meríti erejét. Csak azért, mert Isten Fia valóságosan emberré lett, lehetünk mi is emberek, Benne és Általa, valóban Isten gyermekeivé. A hangsúlyt a Krisztusról való elmélkedésre helyezve világos jelét adjátok azon törekvéseteknek, hogy küldetésetek lelki és pasztorális jelleget öltsön, s ez majd késedelem nélkül hatással lesz a rátok bízottak életmódjára.

3. Ezzel kapcsolatban szeretnék ismét arra a programra utalni, amelyet „Novo millennio ineunte” kezdetű apostoli levelemben vázoltam fel, egybegyűjtve néhány igényes evangéliumi követelményt. Krisztus azért jött, hogy életünk legyen, és bőségben legyen. Az őrá szegezett tekintet arra kötelez bennünket, hogy ezt az ajándékot — kezdve a fizikai szemponttól — a maga teljességében befogadjuk. A harmadik évezred küszöbén, sokkal inkább, mint bármikor, érezzük az élet oltalmazásának és gondozásának igényét. Szükség van rá, hogy napjaink világában felébresszük „az élet kultúráját”.

Ismeretes számomra az az energia, amellyel elkötelezitek magatokat az élet védelmében. Fáradhatatlan odaadásotok ellenére hazátokban is nyugtalanító adatok jelzik, az öreg földrész számos országához hasonlóan, a halál kultúrájának egyre aggasztóbb elterjedését. Riasztóak az utóbbi évtizedben hazátokban közzétett abortusz-statisztikák. Ezek indítsanak benneteket arra, hogy félelem nélkül és minden kétséget kizáróan védelmezzétek az emberi életet léte minden szakaszában, a fogantatástól kezdve a természetes halálig. Tegyetek meg mindent, hogy magzatuk kihordására bátorítsátok az áldott állapotban lévő nőket.

Ezekben a drámai időkben az egyház fontos szerepet tölt be. A keresztények kötelessége, hogy egyre inkább azzá váljanak, amire hivatottak: legyenek a Föld sója és a világ világossága. Ez a nemes hivatás legfőképpen a főpásztorokat kötelezi a Timóteushoz írt második levél szerint: készek kell legyenek arra, hogy akár alkalmas, akár alkalmatlan, hirdessék az igét. Álljatok ki mindenütt, ha úgy látjátok: meg kell védeni Istent és embert. Nem vagytok e világból, de ne határoljátok el magatokat a világtól. Annak a laikus társadalomnak, amely egyre inkább hallgat Istenről, szüksége van hangotokra, hogy a társadalomnak lelket adjatok, meggyőző erővel hat, ha szövetkeztek más egyházak és egyházi jellegű közösségek főpásztoraival. A tanúságtétel ökumenizmusa ugyanis széles teret nyit az együttműködés számára.

4. Az egyház magyarországi helyzetét jelenleg meghatározó tényezőket nem lehet egyszerűen a vallási közöny egy agnosztikus közegével azonosítani. Ha ki is rekesztik vagy elhallgatják, Isten jelen van. Bizonyos: sokan úgy élnek, mintha Isten nem létezne. De az Őrá való vágyakozás mindig elevenen él a szívekben. Az ember ugyanis nem elégszik meg csak az emberivel, hanem keresi az őt meghaladó igazságot, mivel sejti — habár homályosan —, hogy ebben találja meg élete értelmét. Az élet értelmének kérdésére adott válasz az egyháznak kedvező nagy lehetőség. Tárjuk fel hát kapuinkat mindazok előtt, akik őszintén keresik Istent! Aki az egyháztól az igazságot kéri, az jogosan elvárhatja, hogy számára az egyház hitelesen és a maga teljességében feltárja Isten írott vagy áthagyományozott Igéjét. Így az igazság keresését megóvjuk egy meg nem határozott, irracionális és szinkretista vallásosság veszélyeitől, és az élő Isten Egyháza úgy mutatkozik meg, mint ami, vagyis „az igazság oszlopa és biztos alapja”.

5. Az Egyházat különféle módon érte üldözés hazátokban: előbb erőszak alkalmazásával, majd kifinomultabb, szövevényesebb módon. Az utóbbi tíz esztendőben az Egyház egy másfajta valóságot tapasztalt meg: a rendszerváltozás nem csak újfajta szabadságot hozott, hanem egyfajta „fogyasztói sokk”-ot is. Az anyagi javak kerültek előtérbe, olyan sürgető erővel, hogy gyakran elfojtják a vallási és erkölcsi értékek iránti vágyat. De az idő múltával, az ember, ha lelke táplálék nélkül marad és csak keze telik meg, megtapasztalja az ürességet: „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten ajkáról való”

Ebben az összefüggésben szeretném kifejezni, milyen nagy jelentőséget tulajdonítok a vasárnapnak, amelyet egyre inkább fenyeget az a veszély, hogy elveszíti tartalmát. „Dies Domini” kezdetű apostoli levelemben a vasárnapot az Úr és az ember napjaként mutattam be. Meg óhajtom ismételni azt a gondolatot, amelyet szívemen viselek: az ember, személy mivoltában nem eshet a gazdasági érdekek rabságába. Ennek kockázata valóságos, mert a „fogyasztói társadalom”, amelyben Istent gyakran halottnak állítják be, elegendő bálványt emelt, közöttük a mindenáron való profit bálványának. A Nagy Jubileum folyamán e társadalomnak megnyilvánult egy másik arculata is: számosan fedezték fel a kereszténység tartalékait, az Egyház tartalékait, vagyis az oly sok hívő által tanúsított és megélt hitet. Bár a látszat ellenkező benyomást kelthet, a keresztény hit mélyen belegyökerezett népetek lelkébe. Rátok vár, hogy fölébresszétek Isten hangját az emberek lelkiismeretében.

6. A hit igazságának meg kell felelnie a megélt tanúságtételnek. Az Egyház Magyarországon, bár nem bővelkedik anyagi javakban, oly sok tagjának tanúságtétele és életszentsége révén lelki kincsekben mérhetetlenül gazdag. Különösképpen a keresztény családokra, az igazi „családegyházakra” gondolok. A modern társadalom kihívásai közepette szükség van a családpasztoráció megújítására. Ezt a kívánságomat már rátok bíztam a feledhetetlen 2000. esztendő Szent István ünnepe alkalmából hozzátok intézett üzenetemben. Ezt írtam akkor: „Legyetek tudatában a család központi szerepének, a rendezett és virágzó társadalmi együttélés érdekében.” Örülök annak, hogy közös körlevelet írva a családpasztorációról, a lelkipásztori gondok közepette kitüntető helyet biztosítottatok a családnak. Nagyra értékelem ezt a kollegiális tettet és kívánom, hogy ezt számos más intézkedés kövesse. Az evangelizáció műve hazátokban valóban olyan nagy, hogy minden erőtöket és energiátokat igénybe veszi. Rendelkezésre állnak a hagyományos „szószékek”, mint a prédikáció, a katekézis, a lelkigyakorlatok, a pásztorlevelek, de nagy jelentőségűek a rátok váró új „areopagoszok”, a rádió, a televízió, az új technológiák. Nehéz ugyan felhasználni és „evangelizálni” ezeket az új eszközöket, de fantáziával és bátorsággal lehetséges! Gratulálok egy katolikus rádió megvalósítására irányuló kezdeményezésetekhez. Egy ilyen intézmény, ha jól szervezik meg és jól használják, számotokra, főpásztorok számára egyfajta szószékké válhat, amelyről el tudjátok érni azokat is, akik eltávolodtak az Egyháztól.

7. Kedves Testvéreim! Ha minden keresztény arra hivatott, hogy Krisztushoz legyen hasonló, még inkább érvényes ez a püspökre, akinek nyája példaképének kell lennie. Krisztus legyen mindig életetek központja. Nagyon tetszik nekem a jelmondat, amit a Magyar Millennium számára választottatok: „Múltunk a reményünk — Krisztus a jövőnk.” Krisztus lesz jövőtök, ha továbbra is elmélkedtek arcáról, ha egyre jobban igyekeztek megélni az egyházat, mint közösséget, ha a papok, szerzetesek és szerzetesnők gyér száma láttán, elkötelezitek magatokat a hiteles és lelkesítő hivatásápolás mellett, ha támogatjátok a világi híveket, hogy fölfedezzék, és még jobban megéljék saját hivatásukat, amelyet annyira sürgetett a II. Vatikáni zsinat. Lelkipásztori teendőitek között első hely jusson a fiataloknak. Ebből a szempontból az elmúlt években fontos lépést tettetek, amikor számos katolikus iskolát újjáalapítottatok és felállítottátok a katolikus egyetemet. Ezek az intézmények egyfajta „laboratóriumok”, melyekben a diákoknak lehetőségük van arra, hogy fölkészüljenek az emberi szabadsághoz méltó, az igazságon alapuló keresztény életre. Aki követi lelkiismerete szavát, annak szüksége van a Tanítóhivatal igazságához hű hiteles tudásra.

8. Kedves Testvéreim, ezekkel a gondolatokkal kívántalak buzdítani benneteket a rátok bízott lelkipásztori feladatok teljesítésében, hazátok Egyházának szolgálatában. Ismerve azt a nagy odaadást, amellyel ellátjátok püspöki szolgálatotokat, szeretném kifejezni testvéri és hálás nagyrabecsülésemet. Minden helyzetben erősítsen benneteket az a gondolat, hogy Jézus Krisztus nem egyszerű „menedzsernek” hívott benneteket szolgálatára, hanem titkai minisztereivé szentelt föl, amikor barátaivá fogadott titeket.

Végezetül életeteket és küldetéseteket, mint nyájaitok főpásztorait, a Szűzanya, a Magyarok Nagyasszonya, Magna Domina Hungarorum oltalmába ajánllak. Rátok, valamint egyházmegyéitek papjaira, diakónusaira, szerzeteseire és világi híveire szálljon a mennyei kegyelmek bősége, amelynek záloga az apostoli áldás, amelyet szívből adok mindannyiatokra.