Szállnak a darvak

Amikor augusztusban megszólal a pirregő tücsök nyarat búcsúztató, bánatos muzsikája és megjelennek az első sárguló levelek a fák lombkoronájában, sok millió madár indul útnak, hogy megszökve a tél, a hideg és a hó elől a meleg délen, Afrikában töltsék az elkövetkező hónapokat. A tollas vándorok ősidők óta vonulnak a számunkra láthatatlan légi országutakon, melyek egyike a kanyargó szőke folyó, a Tisza mentén vezet dél felé. Szeptember végén, október elején például minden évben több tízezer daru érkezik észak felől. Megpihennek a Hortobágy nagy legelőin, járják a kukoricatarlókat és csak a keményebb hidegek beálltával folytatják útjukat a távoli Nílus völgye felé. Az őszi darumozgás a Tiszántúlon zajlik, a Dunántúlra legfeljebb alkalmilag vetődik egy-egy csapat.

Hosszú az út a Tiszántúlig, de megéri! Ezt érzem minden ősszel, amikor a hajnali ködből lassan kibontakoznak a Hortobágy végtelennek tűnő legelői, a magányos felkiáltójelként égnek meredő gémeskutak, melyek csúcsán a messzi tundrákról érkezett gatyás ölyvek lemmingek helyett most mezei pockokra lesnek. Sajátos hangulata van az őszi pusztának. Néha langyos napsugarak cirógatják a már sárguló fűszálakat, máskor vékonyszálú csendes eső áztatja a legelőket vagy olyan sűrű köd ereszkedik alá, amikor az ember egy kedves barátom szavaival élve úgy érzi magát, mint a légy a tejesüvegben.

De bárhogy alakuljon is az időjárás, a darvak itt vannak, és idén október derekán már legalább negyvenezer szép szürke madár időzött a Hortobágyon. Legalább egyszer évek óta ellátogatok hozzájuk. Lestem őket ködös novemberi hajnalokon, amikor a krúgatva repülő csapat csak az utolsó pillanatban bontakozott ki a tejfehér semmiből és csodáltam őket a bágyadt őszi napsütésben, amint a tarlókon sétálva kényeskedve szedegették fel az elhullott kukoricaszemeket. Óvatos és okos madarak. A poros dűlőúton döcögő szekérrel vagy az országúton rohanó autókkal alig törődnek, de a lopva érkező, a csapatot megközelíteni próbáló ember elől már messziről a magasba emelkednek. Egyszer láttam, amint róka közeledett a legelésző csapathoz. A nagy madarak persze nyomban észrevették, kinyújtott nyakkal feléje fordultak, de nem repültek fel. Zárt, szürke tömegük meghökkentette a rókát, tétovázva nézte őket egy ideig, majd hirtelen sarkon fordult és elügetett.

A megfigyelő számára, én legalábbis így vagyok vele, a darvakkal töltött nap csúcspontját a késő délutáni, esti behúzás jelenti. A napközben szétszórtan táplálkozó csapatok ekkor valamennyien közös cél, a nagy hortobágyi halastavak felé igyekeznek. Csodálatos, soha meg nem unható, felejthetetlen látvány! Szállnak a darvak! Egyik csapat a másik után repül a legnagyobb halastó, a Kondás felé, melynek medrében az éjszakát töltik. Néha egy csapat útját megszakítva leereszkedik a legelőre, ahol a nyugovóra készülő nap rézsút érkező fényében szárnyaikat emelgetve, ugrálva, maguk körül forogva önfeledt darutáncba kezdenek. A családok a vonulás során még összetartanak, a két öreg madár mellett ott sétál egy vagy két idei fiókájuk is. Sűrűn hallatott sípoló hangjuk és még mintázat nélküli, rozsdabarnás fejük és nyakuk alapján könnyű megkülönböztetni őket szüleiktől.

Míg őket nézem, újabb csapat érkezik fölém. Alacsonyan szállnak, krúgatva üdvözlik odalent álló társaikat, azok pedig felpillantanak hozzájuk és válaszolnak. Aztán mintegy adott jelre abbahagyják a táncot, kitárják szárnyaikat és a levegőbe emelkednek. Kiáltásaik egyre távolodnak, majd elenyésznek a gyorsan közelgő őszi estében.

Schmidt Egon

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu