Életre szóló küzdelem – önmagammal

A mai evangéliumi részletben Szent Márk a korábbi vitabeszédekhez csatlakozva mutatja be Jézus állásfoglalását a legfontosabbról, a szeretetről, illetve annak parancsszerű megfogalmazásáról. A jelenet mégsem tekinthető jogi jellegű, finom véleménykülönbségeket tárgyaló cizellálásnak. A kérdés és a kibontott felelet nagyon is az életbe ágyazódik, és a keresztény élet alapvető világlátását tárja fel.

A korabeli törvénytudók, éppen azért, hogy az isteni parancsokat, rendelkezéseket átláthatóvá, életirányítóvá tegyék, praktikus szabályokba rendezték azokat. Így 613 parancsot soroltak fel, melyekből 248 pozitív, 365 negatív, azaz tiltó megfogalmazású volt. Mivel ezek isteni iránymutatók voltak, mindegyik egyformán kötelező erővel rendelkezett. Már ebből is nyilvánvaló, hogy egy átlagember számára szinte kilátástalannak tűnő feladatot jelentett ezek napi életre való lebontása. Ezen túlmenően az élet olyan konfliktus-helyzeteket is teremtett, amikor parancs állt szemben paranccsal, még inkább elbizonytalanítva a jó szándékú, a parancsok szerint élő embert. Ezért merült fel annak gondolata, hogy az egyes parancsokat fontosság szerint értékeljék; ütközés esetén melyiket részesítsék előnyben. Így alakult ki a nagyobb (fontosabb), illetve a kisebb (ütközés esetén háttérbe szoruló) parancsok kategorizálása. Ezzel pedig megindult annak keresése, melyik az a legfőbb, minden egyéb parancsot megalapozó előírás, amely az emberi cselekvés vezérelve lehet. A Jézushoz forduló írástudó kérdése ebből a törekvésből értelmezhető. (A konfliktushelyzet szomorú, modern kori példája lehet a politikai üldöztetés: vallatásnál, ha az igazat mondom, a másikat is belerángatom esetleg a beláthatatlan következményű üldöztetésbe. Itt az igazmondás elve ütközik a szeretet, a másiknak jót akarás elvével.)

Jézus válasza, bár az Ószövetséget idézi, egészen újat hoz. Összekapcsolja az istenszeretet és a felebarát szeretetének parancsát, de úgy, hogy ez a kettő egymást kölcsönösen értelmezi és messze fölötte áll a többinek: „Ezeknél nincs nagyobb parancs” (Mk 12,31). A zsidó jámborságban is megjelenik a két parancs együttes említése, de hogy a kettő szorosan összefügg és együtt kell, hogy irányítsák a többi parancs megtartását, ez krisztusi örökségünk.

A szeretet parancsa így nemcsak első a sok közül, hanem minden emberi cselekvés erkölcsi értékmérőjévé válik. Akkor jó az emberi cselekedet, ha szeretetből fakad.

A szeretet a biblikus hagyományban nem valami általános érzelmi töltetű szemléletmód, hanem nagyon is konkrét, az adott helyzetben megnyilvánuló magatartás. Könnyű szeretettel gondolni a távollevőre, de amikor jelen van és szembesülök emberi gyarlóságaival, már egészen más a szeretet megoldáskeresése. Ezért is fogalmaz úgy az ószövetségi parancs, hogy a felebarát szeretetének mértéke az önszeretet. Erről mindannyiunknak meg van a nem egyszer keserves tapasztalata: mennyire igyekszünk az élet dolgait a magunk számára kedvezően értékelni, magunkat tisztára mosni, igazunkhoz ragaszkodni! Szinte elemi erővel védjük a magunk dolgait. A jézusi útmutatás szerint ezt az ősadottságot kell a felebarát szolgálatába állítani. (V.ö.: Mt 7,12) És ez egy egész életre szóló küzdelmet jelent – önmagammal.

A krisztusi út azonban más irányjelzőket is elénk állít. A kettős parancs olyan, mint egy érme két oldala: az egyik nem lehet meg a másik nélkül. Nem merülhetek el az istenszereteten, bármilyen intenzív és élményszerű is legyen, ha közben nem törődöm embertársaimmal. De fordítva is igaz: az embertárs szeretetszolgálata nem nélkülözheti bensőséges Isten-kapcsolatot. Az örök életre vezető hídnak két pilléren kell nyugodnia, melyek kölcsönösen erősítik egymást: a „teljes időben” megnyilvánuló istenszeretet és a konkrét emberszeretet. Ha mind a kettőre figyelünk, ezek dinamikusan kiegészítik és erősítik egymást. Az evangéliumi perikópa külön kitér – az írástudó válaszában – a kultuszra. Az istentiszteleti rend, az áldozatok eminens helyei az Istenszeretet kibontakozásának. Mégis hangoztatni kell – az ószövetségi prófétai tapasztalata alapján –, hogy itt is elsőbb a szeretet, irányító szerepe kell, hogy legyen. Nem járulhatok Isten elé a kultuszban, ha embertestvéremmel nincs rendezett kapcsolatom.

Krisztus szeretetparancsa tehát a teljességet célozza meg és az embertől kritikus, önvizsgáló magatartást követel. A mindennapok sodrában gyakran találkozunk szélsőségesnek tűnő megnyilvánulásokkal: vannak, akik Isten szolgálatában rengeteg időt áldoznak a templom, a kultuszhely szebbé tételére, otthon meg, a családban, elviselhetetlen feszültségeket gerjesztenek. Mások úgy érzik, hogy megmerítkezve a Lélek erejében, lenézhetik a másik vallásosságát. Ismét mások az embertárs szolgálatát annyira a középpontba helyezik, hogy közben Istenkapcsolatuk szinte kiüresedik. Vannak olyanok, akik vallásos élményvilágukba menekülve nem vesznek tudomást a körülöttük élő emberekről. Akad olyan is, aki Isten ügyének harcos szolgálatával mindenütt ellenséget lát, elfeledkezve a felebarát szeretetéről. Igaz, emberi létünk, mint teremtményi lét, töredékes. Most csak „tükörben látunk, homályosan”. De ez nem jelenti azt, hogy ne kellene törekednünk a teljességre, amit Jézus a szeretet parancsában elénk állít. A gondos lelkiismeretvizsgálat, szándékaink, tetteink indítékának őszinte feltárása segít abban, hogy igaz törekvéssel valóban életünkké váljon a krisztusi út, és így jussunk el a nagykorúságra, a teljességre. (v.ö.: Ef 4,13-15)

Gaál Endre

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu