Bukfencnyi hely – vagy annyi sem?

Lankó József lelkipásztor a „cigánykérdésről”

— Az utóbbi időkben a cigányok megnevezése körül is bizonytalanság uralkodik. Régebben ezt a népcsoportot cigányoknak nevezték, manapság a cigány kifejezés használatát egyes politikai körök, illetve a mögöttük álló értelmiségi csoportok faji előítéletnek, rasszista megnyilvánulásnak bélyegzik. Romákról beszélnek, anélkül, hogy a közvitákban valamikor is tisztáznák: kicsodák ők, milyen rétegeződés mutatkozik köztük, s mit kellene tenni – nemcsak a vágyak vagy politikai célok szintjén – beilleszkedésük érdekében. Abban sem egyezik meg a közvélekedés, hogy mekkorára tegyük a számukat. Magyarországon mintegy öt-hatszázezer ember mondja magát cigánynak vagy romának, illetve tartja őket ennek környezetük.

Öt-hatszázezret említett. Vannak azonban, akik egymillióra vagy valamivel többre teszik ma már a számukat.

— Ezek becslések, s ha a lakosság öt-hat százalékát fogadjuk is el, jelentős népességről van szó. Az elnevezés pedig attól függ, hogy egy-egy cigány közösség hogyan hívja önmagát. Körükben megfigyelhetők a magyarokéhoz hasonló kulturális vonások, de a cigányok elsősorban nem népben, hanem nagycsaládban gondolkodnak- és élnek. Nem hordozzák az egységes nép jellemzőit, mint például a hazai német kisebbség. Elsődlegesen a családi kötelék határozza meg az életüket, s enélkül aligha képesek meglenni.

A nagycsalád ősi együttélési forma, amely a politikai nemzetállamban elkülönítő jegy lehet.

— Közösségenként változik a családi kötelékek erőssége. A mai piacgazdaság és a környező társadalmi hatás számos szokást fölbomlasztott, de ennek ellenére jónéhány zárt közösség figyelhető meg körükben. A rokoni kötelék azt jelenti, hogy van kihez tartozniuk, van kiben bízniuk, ha segítségre szorulnak.

Milyen csoportokat különböztethetünk meg körükben?

— Hetven százalék körül van Magyarországon a romugrók, azaz a magyar cigányok száma, akiknek jelentős része már nem beszéli a cigány nyelvet. Húsz százalék az úgynevezett lovari vagy oláh cigány, akik a romanesz nyelvet beszélik. Ebből származik a roma elnevezés, s kisebbséget alkotnak a bejások, akik az archaikus román nyelvet beszélik. Ez a csoport – amelynek körében én is élek —, ezt a szót használja önmaga jelölésére: cigány.

A cigány kifejezést használva a továbbiakban: ha valaki megkérdi tőlük, milyen nemzetiségűek, erre mit válaszolnak?

— Nem tudom, mert ebben az országban hagyományai vannak, hogy ne valljuk be, kik vagyunk. Beidegződött, hogy nemzetiségi hovatartozást kinyilvánítani nem szabad, mert ez hátrányt jelenthet. Német nemzetiségéről ma nyugodtan beszélhet bárki, de a cigány nemzetiséget bevallani még mindig hátrányt jelent.

Mennyiben?

— Számos előítélettel találkozunk, ők pedig ettől még inkább bezárkóznak. Ha valaki cigány, csökken az elhelyezkedési esélye.

Kisebbségekként azokat a népcsoportokat tartják számon, amelyeknek van anyaországuk. A cigányok esetében erről nem beszélhetünk. Kihez tartoznak akkor ők, ha a magyar néphez nem feltétlenül?

— Oda tartoznak, ahol életterük van. Amikor volt munkájuk, s ha alacsony szinten ugyan, de megéltek, nem volt kérdés, hogy itt élnek és ide tartoznak. Ez akkor válik kérdéssé, ha beszűkül az életterük, elveszik tőlük az életlehetőséget, s természetesen keresik, hol és hogyan lehetne élni, illetve megélni. Ezerötven lakosú cigány közösség Alsószentmárton, ahol a szélső házakig érnek a más falvakban élő parasztok földjei. Ha bezárul körülöttük a gyűrű, hogyan éljen a falu? Egy olyan település, amelynek nincs bukfencnyi szántóföldje sem. S ha a cigányember kilép a faluból, azonnal más földjére lép, s máris tolvajnak, ellenségnek tekintik. Ez a helyzet robbanásveszéllyel teli feszültséghez vezethet.

Úgy tapasztalja, hogy gazdasági kérdésről van szó?

— Gazdaságiról is. A cigányok nyolcvan százaléka munkanélküli nálunk, s esélye sincs, hogy munkát kapjon. Nem azért, mert nem akar dolgozni. A mieink a legkisebb lehetőséget is megragadják: csigát gyűjtenek, bodzát, diót szednek, szüretelni járnak. Kosarat árulnak, de a piac szélén őket kapja el és bünteti meg az APEH-ellenőr. Három kosár árából egy időre legalább a kenyerük meglenne, erre olyan büntetést kapnak, hogy egy év alatt sem tudják kifizetni.

A szocializmus idején pozitív diszkrimináció nyilvánult meg a cigányokkal szemben. Lakótelepekre költöztették őket, s ezzel kívánták szocializálni őket. Tudjuk, hogy a próbálkozás kudarccal járt.

— Nem úgy vezetett eredményre, ahogyan kitalálói elképzelték. Ettől nem asszimilálódtak a cigányok, mert valljuk be, asszimilálásukra törekszenek. Bizonyos eredmények azonban elvitathatatlanok, például az, hogy volt rendszeres munkájuk. Két-három lumpenen kívül mindenki megbízhatóan, folyamatosan dolgozott a faluban. Ma ez nincs így.

A rendszeres munka vezetne az asszimilációhoz?

— Kizárólagosan semmiképpen sem. A szocializmusban úgy gondolták, ha munkát kapnak, s betelepítik őket a falukba, ettől megszűnik a cigányprobléma, mert parasztokká válnak. Ma munkanélküli segély sincs, a fiatalok a teljes reménytelenséget látják, s ha nem mutatjuk meg nekik a kivezető utat, akkor valóban rendkívüli feszültségek halmozódnak föl, s időzített bombává válik a cigánykérdés.

A tanulást, a szakképzés megszerzését, tehát a munkához való jutás esélyének elnyerését senki és semmi nem gátolja.

— Ez nem így van. A cigánygyerekekkel kapcsolatban már az óvodában gondok jelentkeznek. Olyan módszerekkel foglalkoznak velük, olyan követelményeket támasztanak velük szemben, amelyek nem veszik figyelembe, honnan jöttek ezek a gyerekek, milyen adottságokkal és képességekkel rendelkeznek.

Gazdasági és kulturális hátrányokra gondol?

— A kulturális hátrány és az előítéletek is közrejátszanak az alkalmazott módszerek elégtelenségében. A cigánygyerekek iskolai karrierje gyakran már az óvodában tönkre megy.

Azért, mert azt a normarendet állítják eléjük, mint az úgynevezett magyar gyerek elé?

— Igen, bár kétségtelen, hogy ezt kell elérniük. A cigánygyerekeknek, akik három évesen bekerülnek az óvodába, hat-hét éves korukra olyan szintű idegennyelv-tudást kell elérniük, hogy megfeleljenek az iskolai követelményeknek. Számukra ugyanis a magyar tanult nyelv, idegen nyelv. Nem beszélve arról, hogy számukra az iskola szaknyelve is idegen. A cigánygyerekek kisegítő iskolába kerülnek úgy, hogy nem értelmi fogyatékosok, csupán kulturálisan maradtak le.

A cigányok kulturális és erkölcsi értékrendje mennyiben különbözik a magyarokétól?

— A cigány közösségben a gyerek mindig mindenütt ott van, mindenről tud, mindent utánoz. Egészen más módon tanulja meg az életet. S azt az életet tanulja meg, amelyben élettere van. Nyilván vannak egyező alapértékek: az élet, a házasság, a család tisztelete. Egyes értékek náluk erősebbek: a gyermekek elfogadása, szeretete. Jóllehet szegények, de három-négy gyerek a legtöbb családban születik.

Az értéktudattal kapcsolatban szokták említeni, hogy a büntetett előéletűeknek talán hetven százaléka vagy még több cigány származású. Azért, mert ők nehezebben tesznek különbséget az enyém és a tied között…

— Ez a logika félrevezethet. Ebben az országban mindenki megszokta, hogy kap valamilyen nagyságú fizetést, ezen fölül pedig a munkahelyéről hazavitte, amit lehetett: a gyárban a csavartól a repülőgépig, a téeszben pedig a kukoricától a kombájnig mindent. Ez a gyakorlat évtizedeken keresztül elfogadott volt. A nép úgy gondolta, hogy így kárpótolja magát.

Most, amikor egy népréteg olyan társadalmi helyzetbe kényszerült, amelyben nincs megélhetése, s ha fázik, kimegy fáért, ha éhes, elmegy krumplit szedni a más földjére is, akkor azonnal eget rengető bűnözésről beszélnek, miközben a fehérgallérosok milliárdokat lopnak el. Megint csak az a kérdés: hagy-e akkora életteret az ország a cigányoknak, mint a amekkorát a maga számára?

Hogyan lehetne elérni, hogy a cigányok beilleszkedjenek a mai versenyvilágba?

— Ha követendő példát látnak maguk előtt. Amikor a cigányok többsége segédmunkásként dolgozott, akkor a munkástársadalomban azt látták, hogy a szakmunkás valaki. Ezért a segédmunkás apák fiai igyekeztek szakmát tanulni. A nyolcvanas évek elején számos cigánygyerek szerzett kőműves, asztalos, lakatos végzettséget. Két éve, amikor az első diplomás kikerült a falunkból — elvégezte az óvónőképző főiskolát, s a katolikus óvoda vezetője lett —, ez a tény több anyát arra ösztönzött: érdemes a leányának tanulnia.

A mánfai cigány középiskolai kollégiumban ezt a „mesét” igyekszünk valósággá tenni. Akik itt érettségiznek, döntő többségükben tovább tanulnak.

Ez a kollégium szigetnek tekinthető, nem jellemző. Sokkal inkább az a tipikus, hogy a cigányság elszigetelődik a környezetétől, gettósodik, ennek minden negatív következményével.

— Ez az élettér hiánya miatt van, amelyről eddig beszéltünk. Kollégiumunk talán sziget, de az egyháznak hivatása, hogy saját közösségén belül modelleket hozzon létre a világ számára. Intézményünk keresztény, de nem attól, hogy egyszerre vetünk keresztet, hanem attól, hogy égető társadalmi problémára igyekszünk modellt kidolgozni. Az más kérdés, hogyan lehet külföldi segítséget kapni egy ilyen intézmény létrehozásához, mert négy-vagy öt év alatt – miközben politikai szinten folyamatosan szép szólamok hangzanak el – nem sikerült itthonról megteremteni a működés alapjait. Mindeddig úgy koldultuk össze a működéshez szükséges anyagiakat. A cigányoktatással és -neveléssel kapcsolatos nyilatkozatokban mindig példaként említenek bennünket, mégsem kapunk akkora támogatást, amely biztosítaná, hogy nyugodtan végezhessük a dolgunkat.

A cigányság helyzete egyre súlyosabb társadalmi kérdéssé válik. Ennek egyik tüneti megnyilvánulása csak a zámolyiak strasbourgi kivándorlása – jelzés arra, hogy a kiegyenlítődés helyett inkább növekszik a belső feszültség cigányok és nem cigányok között.

— Ebben az egyház felelőssége is felismerhető. Azokat az előítéleteket, amelyekről a társadalmon belül beszéltünk, a katolikus egyházban is tapasztalom. Vannak nagyon szép és jó, de ugyanakkor durva ellenpéldák is: amikor például a cigányt félreállítják a templomban, s nem áldoztatják meg. Vagy amikor a pap hangosan, mindenki előtt megkérdezi a cigányasszonytól, hogy mikor gyónt legutóbb.

Pedagógusok több évtizedes munka után harmincezer forintos nyugdíjból élnek, s az ország lakosságának számottevő része igen szerény körülmények között, de tisztességesen tartja fönn magát. Méltán kérdezhetik: a cigányok miért nem hozzák meg ugyanazt az erőfeszítést, s élnek szerényen, de tisztességesen.

— A cigányok jóval kevesebből kell, hogy megéljenek. Néhány család esetében éppen a közelmúltban számoltam ki, hogy öt- és nyolcezer forint között van az egy főre eső havi jövedelmük. S ezek még nem is a legrosszabb helyzetben lévők. Attól tartok, hogy maszlagterjesztés folyik az országban. Az újságok közzé teszik, hány milliót fordítottak a cigánykérdés megoldására. Egyrészt nem látom, hol landolnak ezek a milliók, mi lesz belőlük, ugyanakkor látom a nyomort, amely feszít, és méltatlan az emberhez.

Hová kellene ezeknek a pénzeknek irányulniuk, hogy valóban segítsenek?

— Olyan tervek kidolgozására, amelyek a cigány fiatalság képzését segítik az óvodától az egyetemig. Másrészt munkahelyeket szükséges teremteni, hogy az emberek dolgozhassanak. Nem segélyt kell adni, hanem munkát. A segélynél még a szociális közmunka is jobb.

A nyomorállapot és a piacgazdaság fogyasztói csábítása áll szemben egymással. Ez a hihetetlen távolság is hozzájárulhat ahhoz, hogy — mivel a cigányok úgy érzik, a felkínált javakat nincs esélyük tisztességesen megszerezni —, sokan bűnözőkké válnak közülük.

— Valóban, de nemcsak a cigányok, hanem minden szegény esetében előfordulhat ez. Tudok példát, hogy jó keresztény családból származó fiú eljárt kocsit feltörni. A bűnözés, a deviancia nem nemzetiség-, nem kultúrafüggő, hanem olyan helyzet, amelybe bárki belekerülhet. Emlékezzünk Frings német bíborosra, aki a második világháború után azt mondta a fázós kölnieknek, akik a vagonokból lopták a szenet: ezt lehet. Ha fáznak a gyerekek, inkább vigyétek el a szenet. Erre mondták azt, hogy ez nem lopás, hanem „fringselés”.

A cigányok jelentős része szerintem ilyen helyzetben van. S akadnak sokkal roszszabb helyzetben lévők is, akik már elvesztették életenergiáikat is.

A cigányság körében mennyire erős a fennmaradásra fordított erőfeszítés, vagy inkább a többségi lakosságtól várják a segítséget?

— Két példa: Alsószentmárton zárt cigány közösség, ahol az egyházközségen belül sikerült olyan helyzetet teremteni, hogy sosincs reménytelen helyzet. Ha egy családban nincs mit főzni, mindig lehet kérni egy kiló babot, kenyeret, lisztet. Nem kell éhezni. Marad egy szál, az egyházon belül — külső közösségek támogatásával — megszervezett alap, amelyhez mindig fordulhat a valóban szükséget szenvedő. Egy másik közösség Gilvánfa, amelyet teljesen magára hagytak — az egyház is. Hiányzik az értelmiség és a közigazgatás, erre „leültek” az emberek: nem tudnak mit kezdeni magukkal a reménytelen helyzetben. Az egyház felelőssége, hogy amikor szenved valaki, a másik a segítségére siet vagy sem. Amikor kirobbant a gilvánfai nyomor, beállítottam egy autónyi adományruhával, hogy kiosszam köztük. Szíven talált, amikor egy idősebb ember – aki régóta ismer engem – megkérdezte: na, jöttél? Igen, feleltem, hallottam a nyomorról. Én sokkal korábban vártalak már, mondta.

Azt várják, hogy az egyház „rámozduljon” a nyomorukra. Az egyházban Szent Márton óta nagy hagyományai lennének ennek. Ez a karitász felelőssége, ami hitelesítheti az igehirdetésünket. Ha nincs karitász, hirdethetjük az igét, nem ér semmit.

Milyen segítséggel lehet elérni, hogy ennek hatására ők maguk is ki akarjanak kerülni nehéz helyzetükből?

— Erre mondtam a Szent Márton-i példát: ha van külső segítség, akkor a cigány ember is talpra akar állni. Ha nincs szeretetből fakadó külső támogatás, akkor a maga számára sem lesz már fontos.

A cigánykérdést politikai meggondolásokból is felszínen tartják. Ezzel fenyegetik egyesek a magyar népet.

— A szegény és kiszolgáltatott embert nagyon könnyű fölhasználni. Valaki úgy fogalmazott: a cigányok ige helyett ígéreteket kapnak, s ezt el is hiszik.

Azt is szokták mondani, hogy kedvezőtlenül alakul a népesség összetétele: míg az úgynevezett – és a cigányok által is így mondott – magyar családokban jó, ha egy-két gyermek születik, addig a cigánycsaládok hagyományosan sokgyermekesek. Ha valahová beköltöznek a cigányok, esnek az ingatlanárak, aki teheti, elköltözik onnan… ez gettósodáshoz, elszigetelődéshez vezet.

— Ez is lehet az egyik irány, s lehet a másik, amelyet mi próbálunk kijelölni. Nemcsak gyermekeink tanulnak az iskolában a polgárgyermekektől, hanem azok is a mi cigányfiataljainktól. Ha valakinek négy éven keresztül cigány osztálytársai voltak, s azokkal jó kapcsolatot alakított ki, aligha lehet benne egykönnyen cigányellenes hangulatot kelteni.

Akié az ifjúság, azé a jövő, s éppen ezért nem mindegy, hogy milyen lesz a jövő. Azt kell elérnünk, hogy a kultúrrétegek átjárhatók legyenek. Gyerekeimnek magamat szoktam példaként említeni: parasztnak születtem, azután tanultam, értelmiségi lettem, bekerültem a polgári világba, amelyben eligazodom, ha nem élek is olyan környezetben, majd cigány kultúrkörbe kerültem, amelyet „megtanultam”. Nem jelent számomra gondot az átmenet.

Az említett irányba könnyebb az átmenet, ellenkező irányba nehezebb.

— Valóban, de mégiscsak vezet út. S éppen ezt az utat igyekszünk kimunkálni. Kérdés számomra: hol vannak a keresztények, amikor mindenki szenved: a nem cigányok és a cigányok egyaránt. Hol vannak azok, akik merik vállalni az evangéliumi megbocsátást, s a rosszat jóval viszonozzák? Ameddig a kereszténység abból áll, hogy nagy keresztény és hazafias szónoklatokat vágnak ki, minden tartalom nélkül, addig a feszültségek csak nőni fognak.

Elmer István

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu