Icipici csoda

Vasútállomás, 18 óra 18 perc. Nemsokára megérkezik Budapest felől az Inter City. Az állomás épülete körül autók borította úttest. Minden négyzetcentiméterért meg kell küzdeniük a későn jövőknek. Már a buszmegálló is foglalt. Hármas sorokban parkolnak a kocsik mindkét oldalon, így az út közepén egy keskeny sáv maradt szabadon. Itt kellene elférnie annak az autónak, amelyik át szeretne jutni. Személygépkocsi, teherautó, motor és kerékpár egyszerre zörög, pöfög. A gyalogosok már a járdán sincsenek biztonságban, az autó az úr ott is, fél elejével. Mindenki türelmetlen, ideges. A vonat megint késik, ráadásul másik vágányra érkezik. Idegtépő percek, dühödt tekintetek, szikrázó szemek. Az emberek nem éppen a kellemes kora őszi estékről csevegnek egymással.

A buszmegállóban állva szemlélem csendesen a jelenetet. Fél hét. Mindjárt jön a busz. Hol fog megállni? A Holdon, a Marson, netán a közelben, a szomszédos utcában? Tülekedés, zaj, kiabálás; a kipufogógáz az arcomba száll.

De egyszer csak hirtelen megváltozik a világ.

Egy pici kéz ölel át. A két puha tenyér szorosan a lábam köré fonódik, és nem enged. Mindez egy másfél éves kislány kedvessége. Apró emberke falatnyi ruhában és cipőben. Őt még nem érintette meg e gonosz világ, még nem érti, miért lehetnek rosszak is az emberek. Neki még szép a napsütés, vagy egy apró virág a puha szirmaival. A karórám, a „TIK-TAK” is érdekes és különleges számára. Minden apróságot észrevesz. Szeme, akár a csillag az égen, eső után. Szőke fürtjei mosolyogva keretezik boldog arcát.

Rövid ideig tartó csoda, mely megváltoztatta arra a pár percre a hangulatomat. Amikor én még kislány voltam... Elbújtunk a való világ elől a saját magunk alkotta kis világba. De jó volt ott lenni! Biztonságban, nyugalomban, békességben.

Közben megjött a busz. A kislány anyukája megszólal: „Ideje indulni”, mire a pici kéz elengedi az ujjam.

Valami véget ért. Elmúlt, mint minden más pillanat, de nem örökre. Velem marad, mert a szív őrzi, nem a szavak.

Kálmán Krisztina