„Földalatti” és „hazafias” katolikusok

Kína megosztott egyháza

A katolikus vallás a XVI-XVII. század fordulója óta van jelen Kínában, de nagyobb mértékben csak a XIX. századi ópiumháborúkat lezáró, a hittérítés szabadságát is biztosító békeszerzôdések megkötése után terjedhetett el. Az a tény, hogy a gyarmatosítás és a hittérítés ily módon összekapcsolódott, a kínai keresztények későbbi sorsára is kihatott. A XIX-XX. század fordulóján tért nyerő nacionalizmus – amely a kommunista párt politikájába is beépült – a keresztényekben a nyugati imperializmus ügynökeit látta. A keresztényellenességet az a tény is táplálta, hogy a kínai egyház vezetése sokáig külföldiek kezében volt: az első kínai származású püspököt csak 1926-ban nevezte ki XI. Piusz pápa, s a 143 egyházmegyébôl még az 1949-es kommunista hatalomátvételkor is csupán 20-nak az élén állt kínai püspök. Mindennek ellenére a katolikus hit gyorsan terjedt, 1949-ben a kínai katolikusok száma elérte a 3 milliót, igaz, ez a népességnek kevesebb, mint egy százalékát jelentette.

Mise egy fővárosi templomban

A kommunista vezetés számára elvi kérdés volt, hogy a nagyhatalmak megalázó gyámsága alól frissen felszabadult ország egyetlen állampolgára se legyen alávetve semmiféle külföldi hatalomnak. Ezért, bár a kommunista politika minden vallást sújtott, a katolikusok ellen különös eréllyel lépett fel. A külföldi misszionáriusokat – köztük sok magyar ferencest és jezsuitát – meghurcoltak és kiutasítottak, az egyházközségeket elvágták külföldi támogatóiktól, földjeiket elkobozták, tevékenységüket ellehetetlenítették.

A kommunista párt távlati célja a vallások teljes felszámolása volt, de rövid távon megelégedett az egyházak visszaszorításával és ellenőrzésével. A katolikusokat illetően a fő törekvés az volt, hogy elérjék a kínai hívők teljes függetlenedését a Vatikántól, s létrehozzák az „idegen befolyástól mentes” kínai katolikus egyházat. A külföldi térítők kiűzésével párhuzamosan az 50-es évek elején megindult a kínai katolikusok megtörése: aki nem volt hajlandó megtagadni a pápát, arra meghurcolás, munkatábor, börtön várt. A kommunisták azonban kemény ellenállásba ütköztek, csak 1955-re sikerült elérniük, hogy az egyház irányítása a párthű katolikusok kezébe kerüljön. 1957-ben megalakult a Kínai Katolikusok Hazafias Szövetsége (KKHSZ), az egyetlen államilag elismert katolikus szervezet – ez azóta is a Szentszék fennhatóságát el nem ismerő, ezért az állam által megtűrt kínai katolikusok fő képviselője. A KKHSZ ünnepélyesen kinyilvánította függetlenségét a Vatikántól, de a végleges szakításra csak 1958-ban került sor, amikor – a pápai tiltás ellenére – a „hazafias“ katolikusok felszenteltek két püspököt, akiket XII. Piusz hamarosan kiközösített.

A „hazafias” katolikus egyház szemináriuma
Pekingben Fotók : KNA-Bild

Sok katolikus nem volt hajlandó részt venni a KKHSZ tevékenységében, s továbbra is hű maradt Rómához. Ezek visszavonultak a nyilvános vallásgyakorlástól, helyi közösségükben, családi körben, esetleg egyedül őrizték hitüket. Idővel az illegalitásba vonult katolikusok is létrehozták saját szervezetrendszerüket, s a Szentszék, amellyel titkos csatornákon át tartják a kapcsolatot, püspököket nevezett ki a soraikból. Ezzel a kínai katolikus egyház kettészakadt: létezik egy „hivatalos”, a Vatikántól független „hazafias“ szervezet, és egy illegális, Rómához hű, „földalatti“ egyház. Ez a megosztottság a mai napig fennáll, s a katolicizmus kínai terjedésének legfôbb akadályát képezi.

A kulturális forradalom (1966-76) valamennyi egyházat rendkívül súlyosan érintette. Egy évtizedre teljesen megszűnt a vallási élet Kínában, s a hazafias egyházi személyiségek túlnyomó többsége is munkatáborba került.

1978-tól kezdve Kína a vallások nagy megújulásának korát éli. A KKHSZ felújította tevékenységét, visszakapta elkobzott épületeinek egy részét, szemináriumokat, folyóiratot alapított, nemzetközi kapcsolatokat létesített. A KKHSZ keretein belüli vallási élet az utóbbi húsz évben viszonylag szabadnak mondható: a hívek - akiknek számát jelenleg 4 millióra teszik - járhatnak szentmisére, olvashatják a Bibliát, folytathatnak karitatív tevékenységet.

Ugyanebben az idôszakban a földalatti katolikusok tevékenysége is megélénkült: a 80-as évek elején a Vatikán felhatalmazása alapján több új püspököt szenteltek fel, titkos szemináriumokat létesítettek, s 1989-ben megalakították saját püspöki konferenciájukat. A rendőrség sokszor keményen fellép ellenük, szinte nincs olyan hét, hogy ne vennének őrizetbe hoszszabb-rövidebb időre egy-egy papot, püspököt, hívőt, ám egyelőre nem sikerült őket megtörni.

A hivatalos és a földalatti katolikusok viszonya rendkívül összetett probléma. Mindkét fél élénk nemzetközi propagandát fejt ki: a KKHSZ nyilatkozatai szerint a földalatti egyház maroknyi megtévesztett, társadalomellenes egyénbôl áll, míg a földalatti egyház azt hirdeti, hogy a KKHSZ tagjai eretnekek, hitehagyottak, árulók. Róma álláspontja a kérdésben nem egyértelmű: bár a kánonjog szerint a Szentszék fennhatóságát el nem ismerôk nem tagjai az egyetemes egyháznak, a gyakorlatban a Vatikán kapcsolatban áll a hazafias egyház több képviselőjével. Sőt, egyes hírek szerint 20-30 hazafias püspök titokban rendezte kapcsolatait a Szentatyával, elfogadta fennhatóságát, a Szentatya pedig egyházmegyéje törvényes püspökének ismerte el. Hogy kik ezek a püspökök, azt érthetô okokból nem hozzák nyilvánosságra. Ugyanakkor Rómának a hazafias katolikusokkal, illetve a kínai vezetéssel való viszonyát jelentősen megterheli az a tény, hogy a Vatikán nem a Kínai Népköztársasággal, hanem Tajvannal tart fenn diplomáciai kapcsolatot.

A mindennapi életben a két egyház nem különül el élesen. Sok hívô számára elsôsorban nem az a fontos, hogy papja tagja-e a KKHSZ-nek, hanem az, hogy milyen ember. Ha a pap feddhetetlen életet él, s megfelelô erkölcsi tekintéllyel rendelkezik, egyházközségének tagjai általában elfogadják tôle a szentségeket, még ha a hazafias egyház támogatója is. Az a pap viszont, aki nem felel meg az erkölcsi elvárásoknak – például Mao Ce Tung idején, engedve a nyomásnak megházasodott –, nem számíthat a hívôk bizalmára. A hívek egy része tehát egyes hazafias papoktól elfogadja a szentségeket, másoktól nem – többek között ezért nem lehet tudni, hogy hány hazafias, hány földalatti katolikus van Kínában.

A hazafias és a földalatti klérus viszonya is változó. Vannak egyházmegyék, ahol a kapcsolat kifejezetten ellenséges, de olyanok is, ahol a két közösség püspökei és papjai kisegítik egymást a pasztorációban, vagy ahol a hivatalos klérus helyet biztosít a földalatti katolikusoknak a szentmisékhez.

A távlati cél minden katolikus számára csak a két közösség egyesítése lehet. Ennek elérését azonban egyelôre mind a KKHSZ-re nehezedő politikai nyomás, mind sok földalatti katolikus merev elzárkózása meggátolja. Csak reménykedhetünk benne, hogy idővel megszűnik a kínai katolikus közösség megosztottsága, s ezzel Krisztus igéinek terjedését a világ legnépesebb országában legalább ez a tényező nem akadályozza majd.

Salát Gergely

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu