Az idő homokszemei

Csodálatos napok voltak. Apám és sógorom máskor is politizáltak, szidták a rendszert, szidták a kommunistákat, szidták Rákosit, no meg hallgatták a Szabad Európát. Ez utóbbira azóta volt lehetőségük, mióta sógorom hazahozta gyönyörű, zöld varázsszemes világvevő rádióját. Addig csak az úgynevezett vezetékes rádiót hallgathattuk, amelyet a helyi postáról vezetékeztek a lakásunkba, és akkor nem is gyanítottuk, hogy e berendezés segítségével a hangok visszafelé is közlekedhettek.

Régebbi polemizálásaik fásultak, visszafogottak és reménytelenek voltak. Apám sűrűn hangoztatta: a kommunisták hatalmát háború hozta, ezért csak háború viheti el. Számtalan beteljesedett politikai jövőlátása mellett ebben szerencsére tévedett.

Most izgatottak voltak, anyám és nővérem is bekapcsolódtak az események taglalásába, holott máskor ez eszükbe sem jutott. Feszült figyelemmel, hitetlenkedő reménykedéssel követték az egyre szebb jövővel kecsegtető eseményeket.

Az első napok valóságos kábulatban teltek. Vége lesz a kommunisták világának! Végre kitakarodnak a megszállók! Nem lesz beszolgáltatás, nem kell lehalkítani a rádiót, nem kell suttogóra venni a beszédet, tanító édesapám is eljöhet velem a templomba, járhatok hittanra, ismét ünnep lesz karácsony másnapja. Talán ezek voltak a legfontosabb, remélt változások, amiről egy kilencéves kisfiú Budapesttől kétszázharminc kilométerre lévő nagyközségben álmodhatott. Akkor még nem tudtuk, hogy mindezek még csak nem is a jéghegy csúcsa. Hallotunk ugyan emberekről akiket bebörtönöztek, és ezek az emberek számunkra tisztességek és becsületesek voltak. Tudtunk olyanokról is, akik a hatalom birtokosai lettek, emberek sorsáról dönthettek, és ezek nem voltak számunkra tisztességes és becsületes emberek. Tudtuk, hogy a kommunisták által megvalósított világ nem a mi ideáink szerint való. De minden hangzatos és lelkesítő sikerpropaganda mellett jó lehet-e az amiben minden enynyire a fordítottjára működik?

Rengeteg véráldozat, mérhetetlen szenvedés és megszámlálhatatlan emberi tragédia árán lehettünk csak okosabbak: nem, ez valóban nem volt jó!

De akkor, azokban a csodálatos napokban ezeket csak ösztönösen éreztem.

A világmegforgató események nem Zalában történtek. Persze, akik ott éltek, azok is úgy érezték, nekik is tenni kell valamit a hazáért, de legalábbis azért a kis darabjáért ahol ők voltak otthon benne. Nem sok esemény történt, még kevesebbről tudtunk, és igazában alig történt valami. A takarékszövetkezet elnöke összetépte a párttagsági igazolványát és megfogadta, hogy soha többet. Az összegyűlt tömeg le akarta dönteni a szovjet emlékművet, de az dacosan ellenállt a népharagnak. Az akciót csak harminchárom év után tudták befejezni. A sikertelen szobordöntés után a pénzügyőrség és a pártbizottság irattára ellen fordultak. Mi, gyerekek nagy buzgalommal téptük ki könyveinkből Sztálin és Rákosi fényképeit.

Apámat beválasztották a munkástanácsba. Társaival összeállították a helyi 12 pontot.

Anyám arra kapacitálta apámat, hogy tegyék fel az osztálytermekben a falra a feszületet, ahogy az a háború előtti időkben is szokásos volt. Várjunk még azzal pár napot! – intett türelemre apám.

Ez utóbbi két eseménynek következményei lettek. A többinek is, de ennek a kettőnek a kimenetele valóban elgondolkodtató.

Az események aztán roszszabbra fordultak, sőt – mint azt mindnyájan tudjuk – egészen rosszra.

Aznap szokatlanul korán keltünk. Reggeli misére vitt édesanyám a tőlünk egy óra járásra lévő szülőfalum templomába. Különös okunk volt erre a hajnali áldozatra. Édesapámért mentünk imádkozni, kérni a jó Istent; védelmezze meg a rá és reánk leselkedő veszedelemtől.

Már nem ott laktunk, ahol a forradalom ért bennünket. A kommunisták megtorló gépezete gyors volt és kíméletlen. Még fel sem merült hivatalosan apám bármilyen mérvű vétkessége, a következő tanév elejére – mintegy előbüntetésként – áthelyezték a megye másik sarkába, a nyugati határ mellé, ami akkor köztudottan az Isten háta mögött volt. Azért csak az egyik szemünk sírt, mert ismerős tájra, ismerős emberek közé kerültünk, hiszen apám egy fél emberöltőt tanított és nevelt a régebbi időkben abban a faluban, ahova most anyámmal igyekeztünk.

Még meg sem melegedtünk új lakhelyünkön, mikor idézés jött: apámat „ellenforradalmi” cselekedeteiért perbe fogták. Családunkra nézve rettenetes következményei lettek volna, ha letöltendő börtönbüntetésre ítélik. Négy gyermeket nevelt, és sem az akkori idők, sem a hely, sem a kántortanítói jövedelem nem volt alkalmas vagyon gyűjtéséhez. Édesanyám élete során mindig a háztartásban dolgozott. Egyszóval teljesen vagyontalanul – szolgálati lakásban – éltünk, egyetlen pénzforrásunk apám havi fizetése volt. Ha lecsukják, fedél és kereset nélkül marad a család.

Aznap volt a tárgyalás. Volt miért fohászkodnunk!

Talán akkor nyertem először bizonyosságot; valami nem stimmel ezzel a kommunizmussal, ha az én becsületes apám, aki életében a légynek sem ártott, aki addigra sok száz gyereket tanított különféle tudományokra, nevelt tisztességes állampolgárnak, régvolt és mai szülők, diákok egyaránt tisztelettel és megbecsüléssel viseltettek iránta, most egyszerre csak – ukk-mukk-fukk – gyanúsított, bűnös ember lett.

Csendben, egymás kezét fogva ballagtunk a murvával terített bekötő úton. Még jóval pirkadat előtt voltunk, a környező községekben villany nem lévén, a hűvösen sziporkázó hajnali csillagok és a sötétben is derengő murva mutatta utunkat. Anyám fázósan ölelt magához. Nem tudtam magamban eldönteni, hogy a csípős levegőtől vagy a baljós jövőtől didergett.

Gondolatainkkal talán az Istent keresve felnéztünk az előttünk sötétlő északi égboltra. A magasban rózsaszín derengésre lettünk figyelmesek. Mint mondtam a környéken még nem szerelték be a villanyt, attól nem származhatott a fényjelenség. Az idő tiszta, felhőtlen volt, arról sem keletkezhetett fényvisszaverődés. Utunk során nem találtunk elfogadható magyarázatot erre a rendkívüli eseményre.

Másnap tudtuk meg az újságból, hogy nem mindennapi erősségű északi fénynek voltunk szemtanúi.

Másnap azt is megtudtuk: édesapámat csak felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték.

Az idő homokszemei megállíthatatlanul peregnek. A kisfiúból nagypapa lett. Szüleim annak a helységnek a temetőjében nyugszanak, ahol a forradalmat megélték. Családommal évente ellátogatunk sírjukhoz a messzi fővárosból.

Nem érték meg a változásokat. Nem érték meg, hogy a rettegett és megszenvedett kommunizmust a szabadságvágy és egy jobb időben támadt fuvallata mindenestől elseperte. Nem érték meg a megszállók kivonulását, ezért a bajuszt is – mit apám ígért – nekem kellett levágnom.

Nem áll már a sarlós-kalapácsos, vörös csillagos, primitív emlékmű sem. A lelkes forradalmárok – célszerű eszközök hiányában – nem bírták földre teríteni, de az idő homokszemei lebontották.

A nagytemplom, ahol elsőáldozó voltam, ahová apám nagy ünnepekkor is csak lopakodva jöhetett, nyitva volt. A nagymise idejében érkeztünk, szerettünk volna annak kegyelmében részesülni. Nyitva volt, de nem volt szentmise. Értetlenül és csalódva vettük tudomásul, mert szándékomban állt gyermekeimmel megismertetni gyermekkorom templomának bőséges áhítatát.

Ebédig még elég idő lévén régi lakásunk és a vele egybeépült kisiskola felé vettük utunkat. Ez volt az az iskola, amelynek falára annak idején édesanyám fel kívánta tetetni a feszületet. Már messziről láttam, az épületet átalakították. Amikor közelébe értünk, nem akartam hinni a szememnek: a kisiskolát templommá építették. Benyitottunk. A két osztályteremből kialakított templomtér telve volt hívekkel, pont a nagymise közepére érkeztünk.

A bejárattal szembeni falon ott függött a feszület.

Pár nap vagy negyven év. Oly mindegy az idő homokszemeinek.

Kohár László

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu