Jegyzetlap

Hogy milyen ma az ember viszonya önmagához, arra a beszéde jellemző, amely körülöttünk kavarog, mint valami áradás. Néha a dörrenések sorozatához hasonlít, máskor egybemosódik, nincs benne szünet, levegő, pont, csak jön, mint hurka a töltőből, s olykor csakugyan akár a szenynyes árvíz. Aki az előbb még egykedvűen, zsebre dugott kézzel válaszolgatott a szomszédjának, egyszerre elkezd ordítani, lemarházza a másikat, szidja, aki eszébe jut, ez meg visszakiabál, rázza dühében a kerítést, s a végén kiderül, az volt a baj, hogy néhány fehérbogyós ág átnőtt a lécek közt. Megszégyenülve, keserűen távoznak mindketten… Valaki le akar szállni a járműről, háttal állok az útjában, odébblök, morog valamit, s eltűnik a tömegben.

Nem jó ez így. A szavakat vagy szó-romokat már a torokban alaktalanná s hangsúlyozatlanná teszik a szabadjára engedett indulatok, s ezek a szívben laknak. Nemcsak érteni nem lehet, fölfogni, átvenni – igen, az adott szót át kellene vennünk egymástól, ahogy az egyik ember a másik kezébe csúsztatja a téglát –, hanem az a sejtésünk támad, beszélgetés ürügyén mindenről eshetik szó, csak a lényegről nem. Ez az igyekezet eltördeli a kapcsolatokat.

Fölszínességre kényszerít. Elpusztítja a párbeszéd szépségét. Ez a beszédmód a gondolkodás fusi-munkájára biztat. Súlytalan szavakra, ürességre. Bármit mondunk a „rohanó világról”, a „gyorsuló időről”, féligazság az. És főleg képzavar; a világ ma sem rohan, majdnem ugyanúgy forog, mint valaha, az idő pedig nem hagyja magát senkitől, semmitől megfuttatni. Az igaz, hogy jól leplezett akaratok s érdekek mind eszelősebb tempót diktálnak az embernek, nehogy észrevegye, mi történik vele. Sokan játszanak arra, hogy minél hamarabb adja föl az élet és a lét lényegéről évezredes hitét s biztos tudását.

Az általános értékvesztés (nem pedig értékválság, ami ugyancsak képzavar, mert nem az érték került válságba, hanem éppen az értékhiányát elszenvedő ember) ebben a kifejezéstelen kiáltozásban és szóözönben árulja el magát s kudarcát. Ha nincs éltető beszéd, nincs közösség sem. Ha nincs közösség, erőtlenné lesz a személy. Ha nincs erő, nincs ellenállás sem, és mindent megszáll az álhír, az álközlés, az álbeszéd, s derű helyett vidámkodás „bruhaházik”. Nincs ebben köszönet.

J. G. Hamann – „ez a nagy mélységeket föltáró filológus” – azt írja, hogy a lélek láthatatlan lényege a szó révén nyilatkozik meg. Így a beszéd „isteni eredetű”, „teljességgel transzcendens”, nem a természeti, hanem a szellemi élet ténye. A szónak Istentől kellett erednie, mivel az élet önmagától képtelen arra, hogy rátaláljon arra az útra, amely a szellemi életet megteremtő és fölébresztő szóhoz vezet… A nemzet csak akkor élhet a nyelvében, ha tagjai tudatosan művelik személyes nyelvüket, s vele és benne azt mondják ki, amit igaznak s valónak tartanak. Ha ez már nem fontos se az egyes embernek, se az intézményeknek, se az egyháznak, akkor mire való a nyelv? A beszéd? Az érvelés? A mondat? A jó fül, az éles hallás? Jézus beszéde általában szelíden, de mindig szembesíti a hallgatót valódi helyzetével. Nem ken el, nem föd le, nem titkolja, hogy nyugtalanítani akar az igazság kimondásával. Nincs olyan erő a földön, amely ettől eltérítené. Az ő példáján magyar történetünk legjobb szellemeinek magánbeszédeit is a közbeszéd felelőssége hatotta át, közbeszédeikből pedig nem hiányzott a magánbeszéd intimitása sem.

Vasadi Péter

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu