A halálra adott jegyző

A történelem földje nálunk is gyakran megroppant, s az emlékezések percei, napjai a dátumokban (a mérhető időben) meglátják az arcokat; a részletek valóságából összerakják a nagy egészet, de csak ha őszinte az empátia az emlékező utókorban. Valamennyi „emlékvéset”, szobor, kép: jel, hogy a felejtés gödrébe hulló koszorúk, virágok ellenére se öljük meg a rózsákat.

Beszédes, felszólító jel került október utolsó hetében a „a gótikus ház“ a Parlament jegyzői dolgozószobájának falára. Méltatások, történelmi elemzések hangzottak el, s valamennyi mondat mélységében az a hang telepedett meg, amely sorsunkról, hazánkról szólva csöndes harangütés gyászra és főemelésre: mint az a fehér leányszobor a Kerepesi temető bejáratánál, amely a messzeségbe tekint. Szembe néz velünk s mégis a távolba az országgyűlés házának legújabb jele, a vértanú jegyző ülő alakja, vászonképen az asztalán feszület: Szacsvay Imréé, aki 1849-ben „kötél általi halálra ítéltetett” az Újépület rabjaként, mert fogalmazta és ellenjegyezte a magyar szabadságért a politikában küzdők Függetlenségi Nyilatkozatát és – mert hűséges maradt mindvégig elvében-magatartásában. Fiatal volt, sok reményre jogosult a tehetsége által, de el kellett mennie, s ő nem mondott nemet a Nemzetért vállaltakra, s amikor emigrációba hívták, azt mondta: amit tettem, vállalom, ha kell, a halál árán is. Utolsó levele (üzenete) nem átok-szó vagy szitkozódás, hanem egy tiszta, minden tettében ártatlan, a szabadságért, fölemelkedésért az igazságot vállaló, sohasem hezitáló jogász keresztény vallomása. Búcsúja, aki hivatását a jegyzői poszton csak még inkább tudatosította, szolgálta. A magyar parlamentarizmus (eddig) egyetlen jegyző-mártírja ő, aki a képről mintha azt üzenné: mindig hűen gondozzuk helyünkön a megroppant Időt.

Az emlékezet, a kegyelet, amely a Nemzeti Sírkert 31. parcellájában elhelyezte sírján koszorúját, a néma pillanatok a jelenlévőkben 1956. október 23. napját sem felejtették, s hogy a november 4-én feldübörgő tankok lélektipró vastömege, az ágyúlövések, a rengeteg néma sír, hatalmi tiltás és számonkérés sem borította fel a belső idő rendjét, s az elkövetkező évtizedekben csak tudatosították az ország „nemes szívű” gondolkodóiban, hogy az igazság számára két partra van szükség. Az egyik az átmenetnek, a másik a visszatérésnek. Utak kellenek, „amelyek ködüket iszák”, megőrzik a remény mosolyát, s összetörve is kimentik jégtáblás vizekből unokáinkat.

„Csak egy tollvonás volt a bűne” – jegyezték fel Szacsvay Imréről, de ez a vonás számára a halhatatlanság kapuját nyitotta meg.

Minden tollvonást, betűleütést, kimondott szót azzal a lelkiismerettel kellene vállalnia politikusnak, közéleti s minden poszton ténykedőnek, ahogyan közel 150 esztendeje a Nemzet jegyzője tette – folytonosan időszerű tartalommal.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu