A megígért „áldást”, Krisztust, elsősorban Isten népe, Izrael kapta. Az Úr Jézus kegyetlennek látszó szigorral hozza ezt a pogány kánaáni asszony tudomására, aki lánya gyógyulásának „áldását” kéri tőle. Izraelhez képest a pogányokat a kutyákhoz hasonlítja: „Nem helyes, ha elveszik a gyerekek kenyerét és a kutyáknak dobják” — mondja az asszonynak. Az asszony nem sértődik meg, hanem tudomásul veszi az üdvösség isteni rendjét. Csak azt kéri, hogy Isten gyermekeinek kenyeréből, az „áldásnak” legalább a morzsájából juttasson valamit nekik, a „kutyáknak”. Az Úr Jézust a szíve mélyéig meghatja ez a csodálatos alázat és meggyógyítja az asszony lányát.

A hit és a „kenyér” közösséget teremt

A Szentírásban van néhány jelenet, ahol a figyelmes olvasó betekinthet a gondolataiba merült Krisztus életébe. Az ilyen esetek ismertetőjegye, hogy Jézus visszavonul. A tanítást, a gyógyítást, vagyis mindent, ami közvetlenül kinyilatkoztatássá lehet, a töprengés váltja föl. Jézus ezekben az elmerült pillanataiban teljesen olyan, mint mi, mert „hozzánk hasonlóan” reagál arra, ami ki akarja őt szakítani ebből a vajúdó lelkiállapotából. Az egyik ilyen eset, amikor egy kánaánita aszszony kérte: „Könyörülj rajtam, Uram, Dávidnak fia... De ő szóra sem méltatta” (Mt 15,21-28)

Az előzményekről röviden. Jézus embert próbáló nagy vitában volt a farizeusokkal, akiknek Izajás próféta szavait olvassa a fejükre: Istent hamisan tisztelik. Mindebből fájón vonja le a következtetést, a nép vallásos vezetői nem akarják elfogadni a világosságot, azt, hogy az Isten Atya, mert neki nem népe, hanem családja van.

Miért merjük állítani, hogy Jézus erről gondolkodott? Azért, mert ő maga árulja el nekünk. Hiszen miután az asszonnyal szóba sem állt, maguk az apostolok kérik őt, hogy teljesítse ennek a lányáért aggódó anyának a kérését. De ő ez elől is kitért, mert nem akart kizökkenni azokból a gondolatokból, amelyek az ő testével — az egyházzal — kapcsolatosak. Ám az asszony újabb próbálkozásakor minden világos lesz. Jézus ugyanis ezt mondta: „Nem helyes elvenni a gyerekektől a kenyeret, s odadobni a kiskutyáknak.” Arról beszél, amiről éppen gondolkodik. A kenyérről. A kenyér és a hit közösségéről. Aki pedig — miként ez az asszony — a hit és kenyér közösségének ünnepi lakomájának még a lehulló maradékát is tisztelettel veszi magához, az gyógyuláshoz jut.

A gondoskodó szeretet tépelődővé tesz, de könyörtelenné soha. Jézus szavait nem szabad félreérteni. Pál apostol ezt értette meg, mert amikor azt írja, „tegyünk jót mindenkivel, főképpen hittestvéreinkkel” (Gal 6,10) akkor arról tanúskodik: a megváltás közösségteremtés. Istennel és mindenkivel. Azonban a hittestvéreink mégis elsőbbséget élveznek. Mert a szülő sem büszkélkedhet azzal, hogy ő a szomszéd gyerekét jobban szereti. A hívő ember Krisztussal együtt töprengve nem megoszt, hanem egységet épít, mert végül mindig erre a „családot” teremtő eredményre jut: szeresd felebarátodat, mint önmagadat.

fl-gj