Váratlan és megtisztelő felkérést kaptam: írjak az Új Ember című katolikus hetilapba. Gondolkoztam, mi az, ami mások figyelmére is számot tarthat? Egy kis tépelődés után elhatároztam, hogy arról írok, ami az utóbbi fél évben leginkább foglalkoztatott: olyan válságos helyzetbe ugyanis, amilyenbe 67. éves koromba jutottam, bárki kerülhet. Az ember ilyenkor esélyt kap arra, hogy önmagába nézzen, és újragondolja a teremtett világban betöltött helyét. Miközben próbálja tudatosan elfogadni a biológiai életgörbe leszálló ágát, és tudja, hogy az élete csupán egy tovatűnő pillanat, aközben mélyen megrázza, ha testi, szellemi erejének hanyatlását kell tapasztalnia. „Az ember napjai a fűhöz hasonlók, virul, mint a mező virága, de egy kis szellő s már vége van...” (103. Zsolt 15-16).

Ez történt velem is a 2000. év küszöbén. Komoly jelek mutatták, hogy egészségem megroppant. Két évvel ezelőtt szívműtéten átesett barátom szeretete, szelíd, de ellentmondást nem engedő kedvességgel elindított a számomra eddig járatlan úton: az egészségügy kerekei közé kerültem. Ezek a „malomkerekek” azonban nem kezdtek őrölni. A különféle vizsgálatokat végző, nagyszerű szakorvosok meggyőztek arról, hogy a műtéti beavatkozás elkerülhetetlen és nem halogatható. Diagnosztikai szempontból tökéletes felvételeket mutattak a szívemről, amelyeken pontosan láthattam, hogy koszorúereim egyes szakaszai beszűkültek, ezzel oxigénszegénységre kárhoztatva a szívizomzat jelentős részét. Ezek a kórjóslatot számomra is kétségtelenné tették. Egyre világosabban láttam, lelkem mélyén hittem, hogy akármi vár is rám: fájdalom vagy halál, végső támaszom az Isten, az ő irgalmára kell hagyatkoznom. Betegségben, szorongattatás idején az ember teljes lényével ráébred ennek tudatára. Fölismeri őt az új helyzet mögött, és így megtanulja szívvel-lélekkel elfogadni azt. Az élet az Isten szép ajándéka, s én imáimban könyörögtem hozzá evilági életem megmaradásáért. „Kínomban az Úrhoz kiáltottam, Istenemhez emeltem szavam” (18 Zsolt 7). Kétségbeesés, félelem helyett megkaptam a „legyen meg a te akaratod” nyugalmát; teljes bizalommal az isteni gondviselés iránt jutottam el az ötórás műtéthez szükséges elaltatás pillanatáig...

Ma már az egészségüket visszanyert emberek öröme tölt el. A Teremtő életben tartott, életem folytathatóságával ajándékozott meg. Hála legyen neki! „Az Úr az én erőm és védőpajzsom, szívem benne bízott és segítséget kaptam, testem újjáéledt, szívből megköszönöm neki!” (28. Zsolt 7).

Hála legyen azoknak is, akik által a Mindenható oly fényesen megnyilvánul, akik mások örömére, javára cselekednek, akik keze nyomán rendben megy a munka, meggyógyul a beteg test. Számos olyan orvoskollégát ismertem meg, akiknek valóban hivatása, küldetése a másokért végzett szolgálat, a betegek gyógyítása, az emberek szeretete. Hálával és tisztelettel gondolok rájuk. Külön is szeretnék megemlékezni egy nagyszerű orvosprofesszorról, aki úgy él, hogy Isten jósága tetszik át lényén. Ő nemcsak a betegek szívével foglalkozik, hanem a lelkével is törődik. Istenáldotta tehetséggel — élete gyertyáját két végén égetve — végzi nagy felkészültséget, figyelmet, pontosságot kívánó munkáját. Az ő élete hitből fakad, a szeretet általa él. Lankadatlan mások lelki bátorításában, reményt táplál, nyugalmat, örömöt teremt maga körül. Név szerint Papp Lajos professzorról szólnak e sorok. Miként az általa vezetett klinika mindegyik betegéhez, az én betegágyamhoz is mindig szeretetet hozott. Kivételes szakmai tudásába vetett bizalmam, emberségének megtapasztalása nagymértékben segítette gyógyulásomat. Mindezt szavakkal nem lehet megköszönni neki, ám szeretném nemcsak egy „ötös by-pass”-os, hanem sok sorstársam nevében is kifejezésre juttatni: az olyan élet, amilyen az övé, sugározza szívünkbe az igazi jézusi szeretetet.

(A szerző a Szent István Egyetem Állatorvos-tudományi Kar professzora)